Közben Tomi borong az élet igazságtalanságán. Hogy ti. itt ez a pasi, aki két év alatt megépítette a saját hajóját, aztán elindult családostul a világ körül és már az Atlanti másik partján járnak. Innen nézve kissé eltúlzott ez a felhajtás körülöttünk.
Az eredeti interjú kicsit radikálisabb, szerkesztői szempontból talán kevésbé jól használható verziója lentebb olvasható:
A Székely család – Tomi (43), Orsi (40), Marci (8) és Rozi (4,5) – fogta magát, összepakolt felszállt egy hajóra és néhány hónapra hátrahagyták az itthoni életüket. Magyarországon rengeteg családos és nem családos ember, küzd a bedőlt hiteleivel, a rugalmatlan iskolarendszerrel, az állandó rohanással, azzal, hogy folyamatosan centizik a munka, a megélhetés, a család, a pihenés között, hogy gondolkozik azon vajon van-e értelme annak, amit csinál. És ki ne szeretné mindezt ott hagyni, hogy tengeren töltsön el néhány hónapot. Ők, megcsinálták.
Tamással egykor kollégák voltunk, nem találkoztam vele majdnem húsz éve, de az online közösségi életnek köszönhetően látható maradt: egy gyerek, két gyerek, vicces bejegyzések –régen is jó humora volt – szép ház valahol vidéken, amit egyszer csak mintha árulnának, vagy kiadnának – úgy tűnik ők is elhagyják az országot. De nem, illetve igen, de máshogy, felpakoltak egy hajóra és nekivágtak a Földközi tengernek. Talán furcsának tűnik, de ugyanazért hagyták el az országot, mint mostanában oly sokan, hátrahagyták a csődjeiket, azt az iskolarendszert, amely túl rugalmatlan már egy óvodásnál is. Amikor már nem látták, hol az előre, felálltak, összepakoltak, csak nem országot váltottak, hanem életformát, ideiglenesen, de lehet, hogy hosszú távra. Az interjúban elsősorban a miérteket boncolgatjuk.
Tamás: Orsolyával az elmúlt három-négy évben a csődbe ment családi vállalkozásaink és bedőlt hiteleink romjait próbáltuk takarítgatni, másrészt a hajunknál fogva kirángatni magunkat a mocsárból, és megtalálni, hogy merre van az előre. Azt mindketten éreztük, hogy a korábbiakhoz hasonló lendülettel és lelkesedéssel nem tudnánk, ezért nem is szeretnénk újraépíteni a csőd előtti életünket, úgyhogy adott volt – és most is az – a nagy kérdés, hogy mihez kezdjünk magunkkal? Mi lenne az, amit szívesen csinálunk, őszinte lelkesedéssel tudunk bele időt és energiát fektetni, összeegyeztethető a családdal – például nem külön kis „8tól 4ig – munkahely, iskola” aztán „4től 9ig – otthon, család” foszlányokból áll össze élet –, nem kell magunkat szembeköpni miatta. És nem utolsó sorban még valahogyan meg is tudunk élni belőle, mellette. Orsolya, a családi vállalkozások után támadt űrben, egy Waldorf ovi és iskola szervezésén, mellette pedig az Ökoközérten dolgozott. Megélni persze egyikből sem lehetett, de mindkét projekt „jó ügyet” szolgált, szívesen fektetett bele energiát, azzal, hogy lesznek kihasználható szinergiák és esetleg még ki is nőhetik magukat annyira, hogy valamiféle anyagi megtérülést is tudnak produkálni. Legalább annyit, hogy az Ökoközért révén jó minőségű, helyi élelmiszerekhez juthatunk, a Waldorf intézményekkel meg olyan oktatásban részesülhetnek a gyerekeink, amitől nincs hányingerünk, a legújabb állami rendszerrel ugyanis nem tudunk azonosulni. Ebből volt is konfliktusunk. Rozi oviba járt, több kevesebb lelkesedéssel: három csoportban is megfordult, volt amelyiket nagyon nem szerette, volt amelyikben jobban elvolt, de ott aludni soha nem akart. Ráadásul most már Orsolya megengedhette neki és magának is azt a luxust, hogy nem kellett ott aludnia, ha nem akart, sőt, sokszor otthon is maradhatott, ha nem volt kedve oviba menni. Ebből egyébként minden intézménnyel konfliktusunk volt, ezt nem tudták kezelni. Mindenhonnan azt kaptuk, hogy döntsük el hogy, most jár, vagy nem jár, és ha jár, akkor járjon rendesen! A másik, amiért mindig kaptunk, az a rendszeres késések. Nem nagyon sikerült kilenc előtt beérni. Mivel se nekem, se Orsolyának nem kellett munkahelyre, időre mennünk, a reggeljeink nem voltak kapkodósak. Kényelmes reggeli, egy kis legózás, színezés, ilyesmi még belefért indulás előtt. Ha volt fix reggeli programja valamelyikünknek, az általában káoszba, veszekedésbe torkollott, úgyhogy próbáltunk nem is nagyon szervezni semmi fontosat kora délelőttre.
HVG.hu: Ugyanakkor Marci, a nagyobbik gyerek iskolába járt, ott is voltak problémák?
Tamás: Nem sőt, de ez nem rajtunk, hanem Marcin múlt. Marci most tavaly szeptemberben kezdte az iskolát Pákozdon, ahol lakunk. Nagyon várta, saját elmondása szerint, azt, hogy tanulhasson, és szeretett is iskolába járni. Én is meglepődtem azon, hogy hozzánk képest is sokkal fegyelmezettebben állt a dologhoz. Soha nem késett el a suliból , reggelenként önállóan készült el – öltözött, reggelizett, összekészítette a cuccait, szólt, ha tornazsák, vagy bármi extra kellett arra a napra stb. – és olyan is volt, hogy ő rugdosott minket, hogy induljunk már, hogy el ne késsen. De az is meglepő volt, amikor egyik hétvégén, a legnagyobb gyerekhancúr közepén, Marci levált a társaságról előszedte a sulis cuccait és megcsinálta a házi feladatát. Mi ugyanis elhatároztuk, hogy soha nem fogunk még csak érdeklődni sem, hogy volt-e házi, pláne nem számon kérni, hogy megcsinálta-e, most is teljesen magától jutott eszébe. Ugyanis nem értünk egyet azzal, hogy alsó tagozatban házi feladatot adjanak, pláne hétvégére. Reggel 8-tól, délután 4-ig kötelezően bent van a gyerek az iskolában, amit ennyi idő alatt nem tudnak elintézni, azt inkább ne is erőltessék.
Orsolya: Ez a nem voltak problémák Marcinál hosszas „nevelés” eredményeként alakult ki. Az óvodában még ő is jelezte, hogy nem akar intézményesülni, de akkoriban nyakam behúzva haladtam a mainstream-mel és azt gondoltam, hogy ez az emberi létezés lényege: intézményesülni, különben kimarad a társadalomból. Most már látom, hogy óriásit tévedtem. De soha nem fogom tudni ezt már jóvátenni.
HVG.hu: Ezzel a hozzáállással, sok helyen nem lehettek túl népszerűek. Sokunknak van problémája az intézményekkel, az oktatási rendszerrel, a rög valósággal, a taposómalommal, de a legtöbbünknek az a válasza, hogy ilyen az élet ezt kell csinálni. Az meg külön ritka, hogy szembe mennek az intézményekkel.
Orsolya: Nem akarom vitatni az intézmények létének fontosságát, de szeretném ha az életünk nem az intézményekhez való alkalmazkodásról szólna, hiszen elméletileg az intézmények vannak értünk és nem mi azokért. Részemről a már említett és hagyományos értelemben kudarcos vállalkozások, innen nézve már igencsak sikeresnek látszanak. Az Ökoközért a bukdácsoló éveiben nagyon nagy tanulási terep volt, hitről, bizalomról, munkamegosztásról, tiszta kommunikációról, támogatásról, hullámvölgyekről és továbblépésről. Egyre nagyobb hálával gondolok a csapatra, amelyikkel elindítottuk, amelyik vitte akkor is, amikor én besokalltam és aki örömmel fogadott vissza, amikor úgy éreztem, megértem rá. Számomra ez (ti. a hajózás) most egy nagy vízválasztó projekt. Az induláskor azt éreztem, hogy kaptam egy lehetőséget az élettől arra, hogy újradefiniálhassam a gyerekeimmel való kapcsolatomat. Kívülről nézve eddig is mély és intenzív volt a kapcsolatunk, de nekem óriási hiányérzetem volt. Marci „dackorszaka” és az az érzés, hogy kizár magából, hogy nem bízik meg bennem, hogy inkább választja az egyedüllétet a bizalom helyett arra ösztönzött, hogy újra meg újra átvizsgáljam a kapcsolatunkat. És leginkább a magam dolgait. De ha az ember otthon, a hazájában van, ott a család a maga régimódi jóakaratával, puszta szeretetből táplálkozó, segíteni akaró beleszólásaival, elbizonytalanításaival. És ott voltak az intézmények, ahol mi mindig fura bogarak voltunk, csak azért mert nem fogadtuk el kritikátlanul az ő elveiket például, hogy a gyerekek az oviban csak akkor sírnak, ha az anyjuk ott van, aztán pár nap és már rájönnek, hogy milyen jó nekik az oviban. Ezt én nagyon magányosan éltem meg – mert még Tomi is hajlott volna valamiféle kompromisszumra a gyerekeink kontójára és amikor én megtaláltam a bátorságomat ahhoz, hogy nemet tudjak mondani, akkor óhatatlanul előjött az „anyukával van itt a baj”. Ősi hadviselet, régóta jól működő dehonesztáló módszer ez, nagyon megviselt. A motivációm nagyon egyszerű: ki akartam lépni, el akartam távolodni az életünktől. Sok mindent átalakítottunk már, de éreztem, éreztük, hogy még túl sok olyasmit csinálunk, amit nem magunkért, a jobbik énünkért, hanem valami ismeretlen automatizmusból kifolyólag, nem éppen a mi elveinknek való elvárásoknak megfelelésből teszünk. Ezek rengeteg energiát emésztenek fel, Tomival nem ugyanazok a hozott terheink, sokszor egymást bántottuk pusztán védekezésből, és pont arra nem maradt erőnk, hogy berendezzünk egy új, teljes életet magunknak. Most a kettőnk kapcsolata is kapott egy új lehetőséget.
HVG.hu: Miért a vitorlázás?
Tamás: Én elég rég óta „koca”vitorlázom, vízen lenni, pláne széllel hajtva haladni nekem valamiféle eufóriát okoz. Gondolom részben ezért, mindig is nagyon szerettem hajóval túrázni. Emellett mindig egyfajta sikerélményt, beteljesülés érzést okoz megérkezni valahova, akár új helyre, akár régi, jól ismert kikötőbe. Olvastam valahol, hogy megkérdeztek egy hajóst, aki már bejárta az egész világot, hogy mivel ő sok helyet megismert, mondja meg, hova vágyik, hol szeretne a legjobban lenni. A válasz az volt, hogy „a túlparton”. Szóval, valahol a felszín alatt bennem is mindig ott volt, hogy egyszer azért majd nyakunkba kéne venni a tengert, és körülnézni a nagyvilágban. Amikor bedőltek a cégek, elkezdett felerősödni ez az érzés, és egyre inkább előtérbe került az „egy életünk van, mikor, ha nem most” gondolata. Persze, bedőlt hitelekkel, munka nélkül, döglődő cégekkel ez eleinte elég kilátástalan vágyakozásnak tűnt, de sehogy sem tudtam másfelé terelni a gondolataimat, végül mindig ide lyukadtam ki. Nagyjából két-három éve elkezdtünk Orsolyával is komolyabban beszélgetni a dologról, olvasgattunk, agyaltunk a témán, hogy hogyan is tudnánk megcsinálni. Én beiratkoztam Gál Józsi vitorlás iskolájába, hogy hosszú távú, nyílt tengeri hajózásból is gyűjtsek tapasztalatot – ez azért teljesen más műfaj mint az 1-2 hetes adriai vitorlás nyaralások és ilyesmit előtte nem nagyon csináltam. A hosszú távú túra vitorlázás sok-sok szerelés és improvizálás, ezért 2013 tavaszán egy rövid ideig eljártam inaskodni egy balatoni hajóépítő műhelyébe, hogy szétszedve is lássak pár hajót, tudjam hogy kell bánni az epoxival, üvegszállal, poliészter gyantával. Ott annyira belelkesedtem, hogy a nyáron egy pákozdi barátommal mindjárt építettünk is egy üvegszál+epoxi erősítésű fa kenut, utána meg egy csónakot. Közben Józsival is elég jól összebarátkoztam, a végén már én tartottam oktatásokat a hajóján és vittem pár Adria átkelős „offshore” menetet. Emellett, az Afirca-Europe Challenge (www.africaeuropechallenge.com) vitorlás verseny projekt szervezésében is segítettem Józsinak. Az első verseny 2014 őszén indult, Gibraltár-Marokkó- Kanári-szigetek útvonalon, és adódott a lehetőség, hogy Józsi hajóját, mint rendezőhajót és a tengerbiológiai projekt bázisát mi vigyük végig a versenyen a családdal. Tekintve, hogy a téli időszak teljesen holtszezon az adriai vitorlás oktatásban, abban maradtunk Józsival, hogy ráérünk a hajót visszavinni Szlovéniába tavasszal. Bevállaltuk. Úgy gondoltuk, hogy ez a kb. fél év tökéletes lehetőség arra, hogy „fájdalommentesen kipróbáljuk, tudjuk-e csinálni, tényleg tetszik-e amit kigondoltunk magunknak. Kiadtuk a házunkat, többé-kevésbé elsimítottuk az otthoni ügyeinket és október közepén nekivágtunk.
Orsolya: A ház kiadás valójában átadás volt, vagyis a költségek átvállalását kértük cserébe, ami azzal együtt, hogy talán nem tűnik túl okos „biznisznek”, főleg, hogy ez minimálisan 2015 novemberig tart, azaz így nem költözhetünk be amikor visszaértünk a hajóról. De ez akkor is nagyon nagy terhet vesz le a vállunkról. A hídon meg majd átmegyünk, amikor odaértünk.
HVG.hu: Mit szóltak a gyerekek és a család? Nem aggódtak túlságosan? Mennyire kellett magatokat és a család többi tagját meggyőzni arról, hogy ez jó ötlet? És, hogy fogadta az iskola, nem volt probléma, hogy kiveszitek hónapokra Marcit a suliból?
Tamás: Már évekkel ezelőtt elő-elő vettük a témát otthon, beszélgettünk róla, kérdeztük a véleményüket, többször elmentünk egy-egy hétre hajózni. A magam részéről, én is meg voltam győződve arról, hogy ez nekünk jó, abban nem voltam teljesen biztos, hogy ki is bírjuk, de ez meg csak úgy derülhet ki, ha kipróbáljuk. A szűk családot tekintve, a gyerekeket nem nagyon kellett meggyőzni. De azért nem volt teljesen zökkenő mentes, mivel Marci nagyon várta és nagyon szerette az iskolát, talán neki volt a legnehezebb eljönni otthonról. Sulis kora előtt is beszélgettünk már a hajós terveinkről, akkor nagyon lelkes volt, de amióta iskolás lett, többször mondta, hogy inkább mégse menjünk. A másik komoly hazai kötődése egyébként Pisze, a macskája volt, akit szintén otthon kellett hagynia. Nagyon nagy barátok voltak, sokszor együtt aludtak el és Ő volt az, aki bármilyen nagy szomorúságában meg tudta vigasztalni Marcit. Még most is, itt a hajón is a „Piszét akarom” jön ki belőle, ha valami nagy bánata éri, van egy fotója is róla, amit ilyenkor elővesz és valamennyire képes helyettesíteni az igazit. Egyébként Marci hivatalos státusza most „magán tanuló”. Ezt az iskola igazgatónál kellett kérvényezni, Marcinak pedig tanév végén vizsgáznia kell. Ami a tágabb családot illeti, vegyes a kép… anyukám félt minket, meggyőzhetetlen, „de ha nektek tényleg ez a jó, akkor csináljátok, én támogatlak benneteket” – és tényleg támogat. Orsolya húgának hiányzunk és nem mindenki érti hogy miért is vagyunk itt.
Orsolya: Én nem is akartam senkit meggyőzni ennek az útnak a fontosságáról. Azt hiszem, az én családom oldaláról kevesebb féltés is van. A barátaim nagyon támogattak, úgy tűnik, ők azok, akik igazán megértik, hogy ez az idő mennyire és hogyan fontos nekünk. Érdekes módon, ami az intézményeket illeti, nem kellett megküzdeni senkivel. Szinte hiányérzetem volt. Telefonáltam a védőnőnek, kérvényeztük Marci magántanulóságát az adott tanévre, bejelentettük írásban, hogy Rozi nem megy oviba már ebben a nevelési évben és kész. Ugyanakkor tartok tőle, hogy ez még nem a vége. Időközben erősen elmozdultunk a szabad tanulás irányába és ebből a kontextusból óhatatlan, hogy lesznek súrlódásaink az iskolával. Nem akarok előre ráparázni, de keresem a legális megoldási lehetőségeket arra a végső esetre, ha a jelenlegi iskola nem tudná elfogadni ezt.
HVG. A gyerekek hogy bírják az utat? Egyébként is hogyan lehet két gyerekkel bírni egy hajón? Mennyire kell figyelni például arra, hogy ki tudják mozogni magukat, hogy tudjanak játszani, szórakozni? Mennyire befolyásolja ez az út szervezését, például abban, hogy van-e limitje, hogy hány napot lehet egymásután a kikötés nélkül a tengeren tölteni?
Orsolya: Jól viselik. Rozi talán jobban hiányolja a barátnőket. Viszont a kettejük kapcsolata nagyon sokat profitál ebből az időszakból. Veszekednek, játszanak és közben megtanulnak együtt élni. A mi dolgunk ebben a támogatásuk. A helyzet az, hogy nem csak az a változás, hogy a Pákozdi dombtetőről beköltöztünk egy hajóra, ami a Kanári szigeteken telel ki, hanem sok minden más is változott. A nonstop együttlét magával hozta azt is, hogy mindannyiunk szempontja egyformán fontos. A felnőtt szempont nincs előre sorolva csak azért, mert a felnőtté. Ez sokkal nyugodtabb életet eredményez mindannyiunknak. Feladtuk az álomtevékenységek erőltetését: mindenki azzal foglalkozik, amihez kedve van. Nem kell vízfestékezni azért, hogy én jól érezzem magam és megfeleljek az anyukaelvárásaimnak. Lehet számítógépes játékozni, lehet Tom és Jerryt nézni. Sok bepótolni valójuk van abból az időből, amikor jobban tudtuk náluk, hogy mi a jó nekik. Igyekszünk a dolgokat annak látni, amik és nem beleszőni a félelmeinket. Ami pedig a vízen töltött napok számát illeti: játszani, szórakozni a hajón is lehet, menet közben is. Ha túl összevissza hullámzás van, az persze kellemetlen, de ez rajta volt az árcédulán, azokat a napokat túl kell élni és kész. Lényeg a lényeg, ez nem gyerek-felnőtt kérdés elsősorban, hanem temperamentum kérdése. Van olyan, hogy nem mozognak eleget, mert éppen rá vannak kattanva valamire, és van úgy, hogy fáradtak vagyunk. De akkor ez van, ezzel élünk együtt. Ezek az élet valós dolgai.
HVG.hu: Hogyan alakul a kettőtök kapcsolta? Az ember azt gondolná, hogy összezárva egy hajón hónapokig, ott csak két véglet lehet, vagy megerősödik a kapcsolat vagy szakítás a vége., mint férfi-nő, egy pár között? Nálatok mi a helyzet: kiesnek a csontvázak a szekrényből? Most hogy látjátok, hogy jöttök ki majd ebből, megerősödve?
Orsolya: A kettőnk kapcsolata számomra most elsősorban két szülő kapcsolata és két növekedésre vágyó egyén kapcsolata. Újraalapozás ez kapcsolati szempontból is. Sokkal többet beszélünk meg a gyerekekről, kezdjük levetni a passzív agresszív viselkedési mintáinkat. Sokkal többet nevetünk. Én személy szerint sokkal relaxáltabbnak érzem a kapcsolatunkat és magamat is. Sok mindenben nem értünk teljesen egyet és vannak magányos pillanataink, de ez már nem zavar. A titok talán abban van, hogy már nem akarom beteljesíteni azt a hitemet, hogy egységfrontot kell képeznünk, mert „az a jó házasság, ahonnan nem szivárog ki semmi”. Igenis, két esendő ember vagyunk. Elrontjuk, megbántjuk, reflexszerűen reagálunk. Még jó. Elkezdtem szeretni ezeket a hiányosságainkat. A mainstream jó kapcsolat-alap, az, hogy mosolygunk és nem vállaljuk fel a konfliktust. A végén meg már magunk sem tudjuk, hogy hol vagyunk mi magunk. Én inkább a másik verzióban vagyok erős, jól fejlett az indíttatásom a konfliktusok felvállalására. Nekem ezt kell megtanulni kezelni. És ehhez nagyon jó, hogy magunk vagyunk, nem zsong a fülünkbe folyton valaki. Annyira snassz, de azt kell mondanom, egyre mélyebbről találjuk meg önmagunkat, ami a kapcsolatunk átláthatóságának is nagyon jót tesz. De - bár merült fel bennem már sokszor, elengedtem – külön kapcsolati terápiára nem készülünk, ilyen eredményeket nem terveztünk. Csak élünk. És azt sem tudom, hogy megerősödik-e ebben a kapcsolatunk. Illetve de, megerősödik, de hogy ez mit jelent… Talán rájövünk mindketten vagy egyikünk, hogy más (is) kell.
HVG.hu: Mennyi időbe telt a szervezés? Mi volt a legnehezebb feladat? (Én most innen azt gondolom, hogy ehhez komoly logisztika kell: fel kell készülni egészségügyileg (kellettek oltások?), kell egy csomó dolog: ruha, ennivaló, gyógyszer, játék, szerszám, háztartási dolgok, úgy mint otthon, csak most sokkal kisebb hely áll rendelkezésre, vagyis limitálni kell a dolgok és a cuccok számát.) Mi maradt otthon?
Tamás: Az otthoni logisztika legnagyobb részét Orsolya csinálta… volt listánk… több is. külön a hajóval kapcsolatos dolgokról, otthoni elintéznivalókról, bevásárló listák, csomagoló listák és a véghajrában nagyjából az utolsó másfél - két hét alatt mentünk végig ezeken. A szüleim orvosok, úgyhogy a gyógyszercsomag összeállításában és az oltások intézésében ők segítettek. A hajón tényleg sokkal kevesebb a hely mint otthon volt, úgyhogy próbáltuk csak a legszükségesebbeket magunkkal vinni, de így is megtöltöttünk egy kisebb utánfutót, bár a cucc nagy része kaja volt, főleg tartós élelmiszerek, sok tészta, rizs, Orsolya által készített befőttek, lekvárok, meg vittünk vagy 30kg friss almát is a szüleim kertjéből. Ruhából szerintem egyikünk sem hozott többet, mint amennyit egy két hetes nyaralásra vinne az ember, de az én esetemben még ez is soknak bizonyult: a cuccok fele még egyszer sem volt rajtam mióta elindultunk. Szerszámok, konyhai eszközök voltak a hajón, ezekből csak néhány kedvencet hoztunk magunkkal. Alapvetően úgy gondolkodtunk, hogy bármi amiről nem teljesen egyértelmű, hogy vinnünk kell az marad, és ha majd mégis hiányzik, első körben megpróbálunk nélküle élni de ha nagyon nem megy akkor majd beszerezzük. Nem rémlik, hogy bármit be kellett szereznünk mióta elindultunk. De az azért tanulságos, hogy mennyi olyan tárgy vesz minket körül otthon, amiről elsőre azt gondolnánk, hogy nélkülözhetetlenek, aztán amikor még sincsenek ott, egyáltalán nem érezzük a hiányukat.
HVG.hu: Miből finanszírozzátok az utat? Távmunkában dolgoztok? Vagy ilyen szempontból itthon hagytátok a munkát?
Tamás: Nincs kiszámítható, biztos bevételünk, se felélhető tartalékaink, úgyhogy a pénz kérdés néha egy kicsit frusztráló, bár az elmúlt 4 évben otthon is ebben éltünk, úgyhogy kezdjük megszokni. Orsolyának a marketing cégből megmaradt egy ügyfele, tőlük jön néha egy két megrendelés amit Orsolya havi pár napos távmunkával tud teljesíteni. Az út elején a finanszírozásába Gál Józsiék is besegítettek a Challenge büdzséjéből, és nekem is van egy partnerem akitől néha csurran-cseppen valami. Ezen kívül a szüleim is sokat segítenek, nagyon bőkezű karácsonyi és szülinapi „adományok” érkeztek tőlük. De összességében nem dőzsölünk, sőt, nagyon oda kell figyelni, hogy mire mennyit költünk, mennyit vagyunk kikötőben és mennyit horgonyon. Váratlan kiadásokra nem igen vagyunk felkészülve. Miután Agadirban 100 eurót fizettünk a vitorlavarrónak, 20 euróval a zsebünkben indultunk el a Kanári-szigetekre… nagy volt az öröm, amikor láttuk, hogy az utunk alatt megérkezett Orsolya számlájára a családi pótlék. Szintén nagyon fájdalmas volt, amikor pl. egy új akksit kellett vennünk 80 euróért. Azt viszont fontos tudni, hogy amit a"normál" szárazföldi létben képtelen vagy kikerülni, egy hosszabb nyílt tengeri menetnél a pénz mennyire nem része az életednek. Például a Gibraltárig tartó utunk során majdnem két héten keresztül nem használtunk pénzt, nem csak nem nyúltunk hozzá, de nem is gondoltunk rá, ahogy elrúgtuk az olasz partot, a prioritási lista legaljára került illetve rajta se volt. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy előre készleteztünk, telepakoltuk a hajót étellel, úgyhogy azt is mondhatja valaki, hogy ez olyan mintha befizettük volna magunkat egy két hetes all-inclusive nyaralásra, de mivel én még olyanon se voltam, nekem ez így új élmény volt.
Orsolya: Összességében kevesebb pénzből élünk itt mintha otthon lennénk. A legtriviálisabb a fűtés, ami itt kereken 0-ba kerül. Az energiafogyasztásunk nagyságrendekkel csökkent. A kaja itt, a Kanári szigeteken valamennyivel drágább, de Marokkóban az élelmiszer lényegesen olcsóbb mint otthon. A lelassultabb életmódunknak köszönhetően ráadásul jóval kevésbé pazarlóan étkezünk, mint otthon. Szinte alig dobunk ki kaját, az időnként feltorlódó kenyér készleteket Tomi és Marci elhorgásszák. Ez eddig – erős igyekezetem ellenére – nehezen volt megvalósítható, így óriási megkönnyebbülést jelent. Tomi nálam nagyvonalúbb, de ez még neki is feltűnt.
HVG.hu: Eddig hol jártatok?
Tamás: A hajót Szlovéniából egy csapat elvitte az olasz csizma másik oldalára, Elba szigete mellé Piombinoba. Itt volt találkozónk egy pilot film forgatása okán a Challenge zászlóshajójával a La Grace-szel. (ez lett a film: https://www.youtube.com/watch?v=CjStfCscLfo). A hivatalos program után én két hétig a hajón maradtam, hogy apránként felkészítsem a hosszabb menetre, plusz két „charter csapatot” is vittem Elba körül, hogy a kikötődíjakat megspóroljuk illetve kitermeljük. Aztán egy-két hét otthoni pakolás, csomagolás, intézkedés után a családdal október közepén jöttünk vissza a hajóra, ott még egy kicsit rendezkedtünk, vártuk a kedvező szelet, végül okt. 23-án elindultunk. A Challenge miatt időre kellett Gibraltárba érnünk, ezért a Földközi tengert egy menetben, kikötés nélkül szeltük át. Ez egy 9 napos út volt, életem leghosszabb folyamatos hajózása. Épp időben érkeztünk, délután kikötöttünk a Gibraltár melletti Spanyol La Linea-ban, aludtunk egyet és másnap reggel indultunk is tovább Marokkóba, Rabat-ba. Ez egy újabb két napos menet volt. Rabatban a Challenge hivatalos programja egy hétig tartott, de a kedvezőtlen időjárás miatt a kikötő parancsnokság lezárta a kikötőt így még egy hétig nem tudtunk Rabatból kihajózni. Ez a körülmény a Challenge Tenerifei programját is szétzilálta kissé. Józsi a zászlóshajó fedélzetén azért eljutott Tenerifére és egy vészforgatókönyv alapján a beígért protokoll programot megcsinálták. Mivel mi ezt már lekéstük, kicsit kevésbé sietősen mentünk tovább a Kanári-szigetek felé és az időjárás is úgy diktálta, hogy még két marokkói megállót kellett beiktatnunk. Az egyik Safi volt, egy halászváros halászkikötője, ide a közelgő vihar elől álltunk ki. A másik Agadir, ahol az elszakadt nagy vitorlánk miatt kellett kényszer pihenőt tartanunk (közben itt is átvészeltünk egy nagyobb vihart – pontonok törtek, halászcsónakok süllyedtek). Marokkóból Lanzarote szigetére Arrecifébe mentünk, majd pár nap pihi után a sziget északi csücske mellet fekvő kisebb szigetre La Graciosa-ra. Itt ünnepeltük a karácsonyt és az Új Évet. Január közepén egy hétre még visszamentünk Arrecifébe, aztán a múlt héten, egy két napos menettel áthajóztunk Tenerife déli oldalára, ahol most is vagyunk.
HVG.hu: Mit vártatok az úttól, amikor elindultatok? Változott-e ez mára?
Orsolya: Folyton változik. Leginkább igyekeztem nem várni konkrétan semmit. Ezt sikerült is betartani. De nagyon sokat adott, sokkal többet mint amire gondolhattam volna az induláskor. És még csak a felénél tartunk.
Tamás: „Elvárásaim” nekem sem voltak, de azt hiszem, hogy az én fejemben, bár elég homályosan és elnagyoltan, valami hasonló kép volt arról, hogy mire számíthatunk, mint amit eddig megtapasztaltunk, viszont arról fogalmam sem volt, hogy hogyan fogjuk ezt megélni. Tudtam, hogy lesz rossz idő, nagy szél, nagy hullámok, tengeri betegség, ismeretlen vizek, veszélyes partok, nehezen megközelíthető kikötők, tönkremennek dolgok a hajón, lesz konfliktus és még ki tudja mi minden, amire nem is gondolok. Tudtam, hogy ezeket mind nekünk négyünknek kell tudni majd kezelni, megoldani, mert legtöbb esetben nem tudod „hívni a szakembert”, hogy oldja meg a problémádat. És reméltem, hogy mindezeket a kihívásokat sikerrel vesszük majd, és a leküzdött problémákon keresztül sokféle tapasztalatot szerzünk magunkról, egymásról, természetről, a világról, ezek pedig a hasznunkra válnak, tanulunk belőlük. Ugyanakkor, illetve valószínűleg pont ezért, a problémák is valahogy sokkal élesebbek, valóságosabbak, mint amikkel a szárazföldi életben szembesülünk. Két hete nem nyírtad le a füvet? Nem jött ki a mosógép szerelő? Nem fizettél be időben egy csekket? Nincs otthon liszt a rántáshoz? Na bumm, itt azért sokkal jobban a bőrödre megy minden. Egy nagyon érzékeny műszaki-biológiai-mentális egyensúlyi állapotot kell folyamatosan fenntartani és ha egy kicsit is ellankadsz, eltunyulsz, valami rögtön borul, és ez egy hajón könnyen eredményezhet komoly bajokat, veszélyes szituációkat. Másrészről, azt is gondoltam, hogy egy teljesen más perspektívából tudom majd meglátni magunkat, a világunkat, Magyarországot, a korábbi életünket… persze, eddig is tudtam, hogy porszemek vagyunk minden szempontból: Magyarország a világban, a hajó a tengeren, mi az univerzumban, stb, de azért ilyen direkt módon meg is tapasztalni ezt, az érdekes, tudatformáló élmény.
Hvg.hu: Mi volt az eddigi legpozitívabb és legnegatívabb élmény?
Tamás: Én elég rég óta „koca”vitorlázom, vízen lenni, pláne széllel hajtva haladni nekem valamiféle eufóriát okoz. Gondolom részben ezért, mindig is nagyon szerettem hajóval túrázni. Emellett mindig egyfajta sikerélményt, beteljesülés érzést okoz megérkezni valahova, akár új helyre, akár régi, jól ismert kikötőbe. Olvastam valahol, hogy megkérdeztek egy hajóst, aki már bejárta az egész világot, hogy mivel ő sok helyet megismert, mondja meg, hova vágyik, hol szeretne a legjobban lenni. A válasz az volt, hogy „a túlparton”. Szóval, valahol a felszín alatt bennem is mindig ott volt, hogy egyszer azért majd nyakunkba kéne venni a tengert, és körülnézni a nagyvilágban. Amikor bedőltek a cégek, elkezdett felerősödni ez az érzés, és egyre inkább előtérbe került az „egy életünk van, mikor, ha nem most” gondolata. Persze, bedőlt hitelekkel, munka nélkül, döglődő cégekkel ez eleinte elég kilátástalan vágyakozásnak tűnt, de sehogy sem tudtam másfelé terelni a gondolataimat, végül mindig ide lyukadtam ki. Nagyjából két-három éve elkezdtünk Orsolyával is komolyabban beszélgetni a dologról, olvasgattunk, agyaltunk a témán, hogy hogyan is tudnánk megcsinálni. Én beiratkoztam Gál Józsi vitorlás iskolájába, hogy hosszú távú, nyílt tengeri hajózásból is gyűjtsek tapasztalatot – ez azért teljesen más műfaj mint az 1-2 hetes adriai vitorlás nyaralások és ilyesmit előtte nem nagyon csináltam. A hosszú távú túra vitorlázás sok-sok szerelés és improvizálás, ezért 2013 tavaszán egy rövid ideig eljártam inaskodni egy balatoni hajóépítő műhelyébe, hogy szétszedve is lássak pár hajót, tudjam hogy kell bánni az epoxival, üvegszállal, poliészter gyantával. Ott annyira belelkesedtem, hogy a nyáron egy pákozdi barátommal mindjárt építettünk is egy üvegszál+epoxi erősítésű fa kenut, utána meg egy csónakot. Közben Józsival is elég jól összebarátkoztam, a végén már én tartottam oktatásokat a hajóján és vittem pár Adria átkelős „offshore” menetet. Emellett, az Afirca-Europe Challenge (www.africaeuropechallenge.com) vitorlás verseny projekt szervezésében is segítettem Józsinak. Az első verseny 2014 őszén indult, Gibraltár-Marokkó- Kanári-szigetek útvonalon, és adódott a lehetőség, hogy Józsi hajóját, mint rendezőhajót és a tengerbiológiai projekt bázisát mi vigyük végig a versenyen a családdal. Tekintve, hogy a téli időszak teljesen holtszezon az adriai vitorlás oktatásban, abban maradtunk Józsival, hogy ráérünk a hajót visszavinni Szlovéniába tavasszal. Bevállaltuk. Úgy gondoltuk, hogy ez a kb. fél év tökéletes lehetőség arra, hogy „fájdalommentesen kipróbáljuk, tudjuk-e csinálni, tényleg tetszik-e amit kigondoltunk magunknak. Kiadtuk a házunkat, többé-kevésbé elsimítottuk az otthoni ügyeinket és október közepén nekivágtunk.
Orsolya: A ház kiadás valójában átadás volt, vagyis a költségek átvállalását kértük cserébe, ami azzal együtt, hogy talán nem tűnik túl okos „biznisznek”, főleg, hogy ez minimálisan 2015 novemberig tart, azaz így nem költözhetünk be amikor visszaértünk a hajóról. De ez akkor is nagyon nagy terhet vesz le a vállunkról. A hídon meg majd átmegyünk, amikor odaértünk.
HVG.hu: Mit szóltak a gyerekek és a család? Nem aggódtak túlságosan? Mennyire kellett magatokat és a család többi tagját meggyőzni arról, hogy ez jó ötlet? És, hogy fogadta az iskola, nem volt probléma, hogy kiveszitek hónapokra Marcit a suliból?
Tamás: Már évekkel ezelőtt elő-elő vettük a témát otthon, beszélgettünk róla, kérdeztük a véleményüket, többször elmentünk egy-egy hétre hajózni. A magam részéről, én is meg voltam győződve arról, hogy ez nekünk jó, abban nem voltam teljesen biztos, hogy ki is bírjuk, de ez meg csak úgy derülhet ki, ha kipróbáljuk. A szűk családot tekintve, a gyerekeket nem nagyon kellett meggyőzni. De azért nem volt teljesen zökkenő mentes, mivel Marci nagyon várta és nagyon szerette az iskolát, talán neki volt a legnehezebb eljönni otthonról. Sulis kora előtt is beszélgettünk már a hajós terveinkről, akkor nagyon lelkes volt, de amióta iskolás lett, többször mondta, hogy inkább mégse menjünk. A másik komoly hazai kötődése egyébként Pisze, a macskája volt, akit szintén otthon kellett hagynia. Nagyon nagy barátok voltak, sokszor együtt aludtak el és Ő volt az, aki bármilyen nagy szomorúságában meg tudta vigasztalni Marcit. Még most is, itt a hajón is a „Piszét akarom” jön ki belőle, ha valami nagy bánata éri, van egy fotója is róla, amit ilyenkor elővesz és valamennyire képes helyettesíteni az igazit. Egyébként Marci hivatalos státusza most „magán tanuló”. Ezt az iskola igazgatónál kellett kérvényezni, Marcinak pedig tanév végén vizsgáznia kell. Ami a tágabb családot illeti, vegyes a kép… anyukám félt minket, meggyőzhetetlen, „de ha nektek tényleg ez a jó, akkor csináljátok, én támogatlak benneteket” – és tényleg támogat. Orsolya húgának hiányzunk és nem mindenki érti hogy miért is vagyunk itt.
Orsolya: Én nem is akartam senkit meggyőzni ennek az útnak a fontosságáról. Azt hiszem, az én családom oldaláról kevesebb féltés is van. A barátaim nagyon támogattak, úgy tűnik, ők azok, akik igazán megértik, hogy ez az idő mennyire és hogyan fontos nekünk. Érdekes módon, ami az intézményeket illeti, nem kellett megküzdeni senkivel. Szinte hiányérzetem volt. Telefonáltam a védőnőnek, kérvényeztük Marci magántanulóságát az adott tanévre, bejelentettük írásban, hogy Rozi nem megy oviba már ebben a nevelési évben és kész. Ugyanakkor tartok tőle, hogy ez még nem a vége. Időközben erősen elmozdultunk a szabad tanulás irányába és ebből a kontextusból óhatatlan, hogy lesznek súrlódásaink az iskolával. Nem akarok előre ráparázni, de keresem a legális megoldási lehetőségeket arra a végső esetre, ha a jelenlegi iskola nem tudná elfogadni ezt.
HVG. A gyerekek hogy bírják az utat? Egyébként is hogyan lehet két gyerekkel bírni egy hajón? Mennyire kell figyelni például arra, hogy ki tudják mozogni magukat, hogy tudjanak játszani, szórakozni? Mennyire befolyásolja ez az út szervezését, például abban, hogy van-e limitje, hogy hány napot lehet egymásután a kikötés nélkül a tengeren tölteni?
Orsolya: Jól viselik. Rozi talán jobban hiányolja a barátnőket. Viszont a kettejük kapcsolata nagyon sokat profitál ebből az időszakból. Veszekednek, játszanak és közben megtanulnak együtt élni. A mi dolgunk ebben a támogatásuk. A helyzet az, hogy nem csak az a változás, hogy a Pákozdi dombtetőről beköltöztünk egy hajóra, ami a Kanári szigeteken telel ki, hanem sok minden más is változott. A nonstop együttlét magával hozta azt is, hogy mindannyiunk szempontja egyformán fontos. A felnőtt szempont nincs előre sorolva csak azért, mert a felnőtté. Ez sokkal nyugodtabb életet eredményez mindannyiunknak. Feladtuk az álomtevékenységek erőltetését: mindenki azzal foglalkozik, amihez kedve van. Nem kell vízfestékezni azért, hogy én jól érezzem magam és megfeleljek az anyukaelvárásaimnak. Lehet számítógépes játékozni, lehet Tom és Jerryt nézni. Sok bepótolni valójuk van abból az időből, amikor jobban tudtuk náluk, hogy mi a jó nekik. Igyekszünk a dolgokat annak látni, amik és nem beleszőni a félelmeinket. Ami pedig a vízen töltött napok számát illeti: játszani, szórakozni a hajón is lehet, menet közben is. Ha túl összevissza hullámzás van, az persze kellemetlen, de ez rajta volt az árcédulán, azokat a napokat túl kell élni és kész. Lényeg a lényeg, ez nem gyerek-felnőtt kérdés elsősorban, hanem temperamentum kérdése. Van olyan, hogy nem mozognak eleget, mert éppen rá vannak kattanva valamire, és van úgy, hogy fáradtak vagyunk. De akkor ez van, ezzel élünk együtt. Ezek az élet valós dolgai.
HVG.hu: Hogyan alakul a kettőtök kapcsolta? Az ember azt gondolná, hogy összezárva egy hajón hónapokig, ott csak két véglet lehet, vagy megerősödik a kapcsolat vagy szakítás a vége., mint férfi-nő, egy pár között? Nálatok mi a helyzet: kiesnek a csontvázak a szekrényből? Most hogy látjátok, hogy jöttök ki majd ebből, megerősödve?
Orsolya: A kettőnk kapcsolata számomra most elsősorban két szülő kapcsolata és két növekedésre vágyó egyén kapcsolata. Újraalapozás ez kapcsolati szempontból is. Sokkal többet beszélünk meg a gyerekekről, kezdjük levetni a passzív agresszív viselkedési mintáinkat. Sokkal többet nevetünk. Én személy szerint sokkal relaxáltabbnak érzem a kapcsolatunkat és magamat is. Sok mindenben nem értünk teljesen egyet és vannak magányos pillanataink, de ez már nem zavar. A titok talán abban van, hogy már nem akarom beteljesíteni azt a hitemet, hogy egységfrontot kell képeznünk, mert „az a jó házasság, ahonnan nem szivárog ki semmi”. Igenis, két esendő ember vagyunk. Elrontjuk, megbántjuk, reflexszerűen reagálunk. Még jó. Elkezdtem szeretni ezeket a hiányosságainkat. A mainstream jó kapcsolat-alap, az, hogy mosolygunk és nem vállaljuk fel a konfliktust. A végén meg már magunk sem tudjuk, hogy hol vagyunk mi magunk. Én inkább a másik verzióban vagyok erős, jól fejlett az indíttatásom a konfliktusok felvállalására. Nekem ezt kell megtanulni kezelni. És ehhez nagyon jó, hogy magunk vagyunk, nem zsong a fülünkbe folyton valaki. Annyira snassz, de azt kell mondanom, egyre mélyebbről találjuk meg önmagunkat, ami a kapcsolatunk átláthatóságának is nagyon jót tesz. De - bár merült fel bennem már sokszor, elengedtem – külön kapcsolati terápiára nem készülünk, ilyen eredményeket nem terveztünk. Csak élünk. És azt sem tudom, hogy megerősödik-e ebben a kapcsolatunk. Illetve de, megerősödik, de hogy ez mit jelent… Talán rájövünk mindketten vagy egyikünk, hogy más (is) kell.
HVG.hu: Mennyi időbe telt a szervezés? Mi volt a legnehezebb feladat? (Én most innen azt gondolom, hogy ehhez komoly logisztika kell: fel kell készülni egészségügyileg (kellettek oltások?), kell egy csomó dolog: ruha, ennivaló, gyógyszer, játék, szerszám, háztartási dolgok, úgy mint otthon, csak most sokkal kisebb hely áll rendelkezésre, vagyis limitálni kell a dolgok és a cuccok számát.) Mi maradt otthon?
Tamás: Az otthoni logisztika legnagyobb részét Orsolya csinálta… volt listánk… több is. külön a hajóval kapcsolatos dolgokról, otthoni elintéznivalókról, bevásárló listák, csomagoló listák és a véghajrában nagyjából az utolsó másfél - két hét alatt mentünk végig ezeken. A szüleim orvosok, úgyhogy a gyógyszercsomag összeállításában és az oltások intézésében ők segítettek. A hajón tényleg sokkal kevesebb a hely mint otthon volt, úgyhogy próbáltuk csak a legszükségesebbeket magunkkal vinni, de így is megtöltöttünk egy kisebb utánfutót, bár a cucc nagy része kaja volt, főleg tartós élelmiszerek, sok tészta, rizs, Orsolya által készített befőttek, lekvárok, meg vittünk vagy 30kg friss almát is a szüleim kertjéből. Ruhából szerintem egyikünk sem hozott többet, mint amennyit egy két hetes nyaralásra vinne az ember, de az én esetemben még ez is soknak bizonyult: a cuccok fele még egyszer sem volt rajtam mióta elindultunk. Szerszámok, konyhai eszközök voltak a hajón, ezekből csak néhány kedvencet hoztunk magunkkal. Alapvetően úgy gondolkodtunk, hogy bármi amiről nem teljesen egyértelmű, hogy vinnünk kell az marad, és ha majd mégis hiányzik, első körben megpróbálunk nélküle élni de ha nagyon nem megy akkor majd beszerezzük. Nem rémlik, hogy bármit be kellett szereznünk mióta elindultunk. De az azért tanulságos, hogy mennyi olyan tárgy vesz minket körül otthon, amiről elsőre azt gondolnánk, hogy nélkülözhetetlenek, aztán amikor még sincsenek ott, egyáltalán nem érezzük a hiányukat.
HVG.hu: Miből finanszírozzátok az utat? Távmunkában dolgoztok? Vagy ilyen szempontból itthon hagytátok a munkát?
Tamás: Nincs kiszámítható, biztos bevételünk, se felélhető tartalékaink, úgyhogy a pénz kérdés néha egy kicsit frusztráló, bár az elmúlt 4 évben otthon is ebben éltünk, úgyhogy kezdjük megszokni. Orsolyának a marketing cégből megmaradt egy ügyfele, tőlük jön néha egy két megrendelés amit Orsolya havi pár napos távmunkával tud teljesíteni. Az út elején a finanszírozásába Gál Józsiék is besegítettek a Challenge büdzséjéből, és nekem is van egy partnerem akitől néha csurran-cseppen valami. Ezen kívül a szüleim is sokat segítenek, nagyon bőkezű karácsonyi és szülinapi „adományok” érkeztek tőlük. De összességében nem dőzsölünk, sőt, nagyon oda kell figyelni, hogy mire mennyit költünk, mennyit vagyunk kikötőben és mennyit horgonyon. Váratlan kiadásokra nem igen vagyunk felkészülve. Miután Agadirban 100 eurót fizettünk a vitorlavarrónak, 20 euróval a zsebünkben indultunk el a Kanári-szigetekre… nagy volt az öröm, amikor láttuk, hogy az utunk alatt megérkezett Orsolya számlájára a családi pótlék. Szintén nagyon fájdalmas volt, amikor pl. egy új akksit kellett vennünk 80 euróért. Azt viszont fontos tudni, hogy amit a"normál" szárazföldi létben képtelen vagy kikerülni, egy hosszabb nyílt tengeri menetnél a pénz mennyire nem része az életednek. Például a Gibraltárig tartó utunk során majdnem két héten keresztül nem használtunk pénzt, nem csak nem nyúltunk hozzá, de nem is gondoltunk rá, ahogy elrúgtuk az olasz partot, a prioritási lista legaljára került illetve rajta se volt. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy előre készleteztünk, telepakoltuk a hajót étellel, úgyhogy azt is mondhatja valaki, hogy ez olyan mintha befizettük volna magunkat egy két hetes all-inclusive nyaralásra, de mivel én még olyanon se voltam, nekem ez így új élmény volt.
Orsolya: Összességében kevesebb pénzből élünk itt mintha otthon lennénk. A legtriviálisabb a fűtés, ami itt kereken 0-ba kerül. Az energiafogyasztásunk nagyságrendekkel csökkent. A kaja itt, a Kanári szigeteken valamennyivel drágább, de Marokkóban az élelmiszer lényegesen olcsóbb mint otthon. A lelassultabb életmódunknak köszönhetően ráadásul jóval kevésbé pazarlóan étkezünk, mint otthon. Szinte alig dobunk ki kaját, az időnként feltorlódó kenyér készleteket Tomi és Marci elhorgásszák. Ez eddig – erős igyekezetem ellenére – nehezen volt megvalósítható, így óriási megkönnyebbülést jelent. Tomi nálam nagyvonalúbb, de ez még neki is feltűnt.
HVG.hu: Eddig hol jártatok?
Tamás: A hajót Szlovéniából egy csapat elvitte az olasz csizma másik oldalára, Elba szigete mellé Piombinoba. Itt volt találkozónk egy pilot film forgatása okán a Challenge zászlóshajójával a La Grace-szel. (ez lett a film: https://www.youtube.com/watch?v=CjStfCscLfo). A hivatalos program után én két hétig a hajón maradtam, hogy apránként felkészítsem a hosszabb menetre, plusz két „charter csapatot” is vittem Elba körül, hogy a kikötődíjakat megspóroljuk illetve kitermeljük. Aztán egy-két hét otthoni pakolás, csomagolás, intézkedés után a családdal október közepén jöttünk vissza a hajóra, ott még egy kicsit rendezkedtünk, vártuk a kedvező szelet, végül okt. 23-án elindultunk. A Challenge miatt időre kellett Gibraltárba érnünk, ezért a Földközi tengert egy menetben, kikötés nélkül szeltük át. Ez egy 9 napos út volt, életem leghosszabb folyamatos hajózása. Épp időben érkeztünk, délután kikötöttünk a Gibraltár melletti Spanyol La Linea-ban, aludtunk egyet és másnap reggel indultunk is tovább Marokkóba, Rabat-ba. Ez egy újabb két napos menet volt. Rabatban a Challenge hivatalos programja egy hétig tartott, de a kedvezőtlen időjárás miatt a kikötő parancsnokság lezárta a kikötőt így még egy hétig nem tudtunk Rabatból kihajózni. Ez a körülmény a Challenge Tenerifei programját is szétzilálta kissé. Józsi a zászlóshajó fedélzetén azért eljutott Tenerifére és egy vészforgatókönyv alapján a beígért protokoll programot megcsinálták. Mivel mi ezt már lekéstük, kicsit kevésbé sietősen mentünk tovább a Kanári-szigetek felé és az időjárás is úgy diktálta, hogy még két marokkói megállót kellett beiktatnunk. Az egyik Safi volt, egy halászváros halászkikötője, ide a közelgő vihar elől álltunk ki. A másik Agadir, ahol az elszakadt nagy vitorlánk miatt kellett kényszer pihenőt tartanunk (közben itt is átvészeltünk egy nagyobb vihart – pontonok törtek, halászcsónakok süllyedtek). Marokkóból Lanzarote szigetére Arrecifébe mentünk, majd pár nap pihi után a sziget északi csücske mellet fekvő kisebb szigetre La Graciosa-ra. Itt ünnepeltük a karácsonyt és az Új Évet. Január közepén egy hétre még visszamentünk Arrecifébe, aztán a múlt héten, egy két napos menettel áthajóztunk Tenerife déli oldalára, ahol most is vagyunk.
HVG.hu: Mit vártatok az úttól, amikor elindultatok? Változott-e ez mára?
Orsolya: Folyton változik. Leginkább igyekeztem nem várni konkrétan semmit. Ezt sikerült is betartani. De nagyon sokat adott, sokkal többet mint amire gondolhattam volna az induláskor. És még csak a felénél tartunk.
Tamás: „Elvárásaim” nekem sem voltak, de azt hiszem, hogy az én fejemben, bár elég homályosan és elnagyoltan, valami hasonló kép volt arról, hogy mire számíthatunk, mint amit eddig megtapasztaltunk, viszont arról fogalmam sem volt, hogy hogyan fogjuk ezt megélni. Tudtam, hogy lesz rossz idő, nagy szél, nagy hullámok, tengeri betegség, ismeretlen vizek, veszélyes partok, nehezen megközelíthető kikötők, tönkremennek dolgok a hajón, lesz konfliktus és még ki tudja mi minden, amire nem is gondolok. Tudtam, hogy ezeket mind nekünk négyünknek kell tudni majd kezelni, megoldani, mert legtöbb esetben nem tudod „hívni a szakembert”, hogy oldja meg a problémádat. És reméltem, hogy mindezeket a kihívásokat sikerrel vesszük majd, és a leküzdött problémákon keresztül sokféle tapasztalatot szerzünk magunkról, egymásról, természetről, a világról, ezek pedig a hasznunkra válnak, tanulunk belőlük. Ugyanakkor, illetve valószínűleg pont ezért, a problémák is valahogy sokkal élesebbek, valóságosabbak, mint amikkel a szárazföldi életben szembesülünk. Két hete nem nyírtad le a füvet? Nem jött ki a mosógép szerelő? Nem fizettél be időben egy csekket? Nincs otthon liszt a rántáshoz? Na bumm, itt azért sokkal jobban a bőrödre megy minden. Egy nagyon érzékeny műszaki-biológiai-mentális egyensúlyi állapotot kell folyamatosan fenntartani és ha egy kicsit is ellankadsz, eltunyulsz, valami rögtön borul, és ez egy hajón könnyen eredményezhet komoly bajokat, veszélyes szituációkat. Másrészről, azt is gondoltam, hogy egy teljesen más perspektívából tudom majd meglátni magunkat, a világunkat, Magyarországot, a korábbi életünket… persze, eddig is tudtam, hogy porszemek vagyunk minden szempontból: Magyarország a világban, a hajó a tengeren, mi az univerzumban, stb, de azért ilyen direkt módon meg is tapasztalni ezt, az érdekes, tudatformáló élmény.
Hvg.hu: Mi volt az eddigi legpozitívabb és legnegatívabb élmény?
Orsolya: A dolgok azok, amik. Az érzelmek azok, amik ott és abban a pillanatban, amikor érezzük őket. Ez a bipoláris –negatív-pozitív – szemlélet egyre kevésbé értelmezhető számomra. Persze, nem volt jó megfenekleni a rabati csatornában, de nem negatív élmény, hanem élmény, helyzet. Ezt ennél jobban most nem is tudom megmagyarázni
HVG.hu: Következő állomás?Mármint nem a tengeren, hanem az életben.
Orsolya: Most nem tervezünk, csak élünk. Azért jó lenne még ilyeneket megélni, de jó lenne az otthoniakkal is együtt lenni.
HVG.hu: Következő állomás?Mármint nem a tengeren, hanem az életben.
Orsolya: Most nem tervezünk, csak élünk. Azért jó lenne még ilyeneket megélni, de jó lenne az otthoniakkal is együtt lenni.
Olvasói szempontból nekem meg ez tetszett jobban. Köszi, Orsi :)
ReplyDeleteNo igen, de te elfogult vagy :)
Delete