A hercegnő és a rossz anya

Otthon érzik magukat

Lassúmozgású délelőtt. Először lustát írtam, aztán rájöttem, hogy negatívan címkézem azt az igazán kellemes időszakot, amit le akarok írni. A tegnap esti megérkezés után most már egyre alaposabban nézünk körül a kissé alpesi hangulatú környezeten.
Előkerül az alternatív színező (Barabás Zsófi és Moizer Zsuzsa első könyve). Még szűz, most hozta Lenke. Nem tetszik, hogy feladatnak látom, megmutatni Rozinak, hogy „mindenki tud rajzolni”, de az van, hogy többször kijelentette, hogy ő nem tud ezt vagy azt rajzolni. Virágot, napot tud és szeret, mást nem is rajzol. (Nem mintha nem lenne ismerős az érzés.) Most élvezem, hogy mindketten, egyenlően elosztva a lehetőségeket rajzolunk és cseppet sem látszik megilletődve az én felnőttesebben pontos rajzaimtól.
Marci és Lenke elmennek a játszótérre, mi még maradunk. Aztán lassan mi is elindulunk, Marci megüzente, hogy nagyon jó a hely, menjünk. Váltjuk egymást Henrikkel, Tiril apjával, aki pár doboz sör társaságában érkezik a férfias témák kivesézésére az Equatorra. A játszótéren szinte csak Marci és Tiril vannak. Tiril nagyon megörül Rozinak és már indul is a nemzetközi hercegnőtalálkozó. A hintákkal, mászókákkal jól felszerelt téren van még két ékegyszerű játék is, amivel egyszerűen nem lehet betelni. Egy aszimmetrikusan elhelyezett körbe forgó karika, amire fel lehet mászni, ülni és azt a régebben (a saját látószögemből legalábbis) trendi, bili alakú baba fürdetődézsát formázó, szintén aszimmetrikusan elhelyezett hinta. Sokat maradunk.
Visszafele Tiril és Anje is velünk jönnek. Kénytelen vagyok észrevenni a minőségi ugrást a kapcsolatunkban. Ugyanaz, mint amit már többször megtapasztaltunk krúzerségünk során. Ha valakivel másodjára találkozol össze, az már olyan, mintha évszázados cimborák lennénk, szinte függetlenül az együtt eltöltött időtől.
A hajón Tiril és Rozi színeznek, számítógépes játékoznak. Rozi igazán előzékeny és erről mindig tudósít is bennünket. A körömlakkos kőfestés kissé megrémíti a felnőtteket, de a gyerekek megbízhatóan csak a köveket festik, Marci is becsatlakozik.
Sorensen család el, vacsoraidő lett. Majd fél óra múlva vissza, Tiril legszebb hercegnő ruhájában készen áll a tegnap kezdődött karneváli tömeg meghódítására. Nem tudjuk kihagyni lehetőséget, csatlakozunk szinte teljes létszámban hozzájuk és egy kb. félórás keresgélés után megtaláljuk a kék kultúrházat, ahol éppen a Karnevál gyerekkirálynő választása zajlik. Ordenáré hangosítás, monstre háttéreffektek, ami valójában igencsak szerencsés, választás, mert a produkciók – függetlenül a bemutató csapat korától – fájdalmasan kidolgozatlanok. Végig egy óvodai anyáknapi ünnepségen érzem magam, ahol az óvónénik eltévesztették a mértéket.
De megtalálom, hogy miért kellett idejönnünk. A szomszéd sorban egy hippicsalád „élvezi” a műsort, aztán nekik is túl hangos lesz és kijönnek az előtérbe. A másfél-kétéves kisfiú (talán) Rozi pörgését találja a legvonzóbbnak a teremben és közeledik, pörög, mindent utánoz. Én pedig látom a lassan 5 éves Roziban, hogy mennyi bántást kapott már tőlem/tőlünk. Ellöki a kisfiút. Nem nagyon, nem túl erőszakosan, de lerázza. Látom magamat, ahogy nem vagyok ott neki. Ahogy nem tudok kinézni magamból és hisztinek érzékelem a kétségbeesett próbálkozását, hogy kapcsolódjon hozzám, hogy megélhesse az érzelmeit olyanoknak amilyenek. Jaj, nagyon fáj! Túl sokszor nem voltam az a szülő, aki lenni szerettem volna. Innen nézve igen, feladatom ezt jóvátenni. És örülhetek, hogy van erre esélyem.
Hazaérünk, Rozi csak úgy hagyja ott a – szerinte is túlságosan hangos – helyszínt, hogy kiderül: itt csak a szereplők fognak ma este táncolni, ha egyáltalán. A kikötő melletti főtéren felállított színpadnál megállunk még táncolni egy kicsit, onnan már nehéz rábeszélni az indulásra, pedig itthon vár bennünket a wahoo-vacsora, Lenke által parádésan elkészítve.
És ma este végre egy akármilyen hosszú forró zuhanyt vehetek. Tomi esti Tom és Jerryt néz a gyerekekkel. Holnap negyven éves leszek.

Vacsora, csúcsragadozóval

Kőfestészet, másodlagos hasznosítás.