Valami van a homokban

Az élet a komfortzónám határán túl egész jó. Visszaérkezve pláne.

Ittlétünk legstrandidősebb napja. Tomi és Marci már rutinosan úszkálnak. A levegő magas hőfokát jelzi, hogy most még én is beugrok a vízbe – ez a második alkalom október óta. Rozi követ, de az első hidegsokk után kikéredzkedik, nem várja meg a kellemes részét. 
A reggeli tornaóra után jön egy kis földrajz (Pff, tantárgyakra osztani a napot! Rám fér még egy kis deschooling.), amikor megállapítjuk, hogy ugyanebben az időpontban Magyarországon hideg tél van, Rozi balett órát tart (negyedik napja táncolunk, főleg a Gingallóra). Aztán kimegyünk a partra. Forró a homok, égeti a talpunkat.
Végigsétálunk a bazársoron, aztán vissza és végül egy kínai étteremben eszünk egy bőséges fehérje-dús ebédet. Bónusz gyanánt 5 perc alatt letöltjük Marci tabletjére az egy hete hajkurászott lego játékot.
Aztán mi Rozival el a homokba táncolni. Marci nekiesik a My Citynek.
Lassan visszaindulunk, Tomi már kezd aggódni a hajóért.

Még sokkon innen.

Ha már ő nem fürödhetett egy jót.

Normális, hogy ennyire anyás?

Imádja, ha pózolhat.

Tornaterem usnchoolingosoknak

Van még hova fejlődnöm...

Valami lehet ebben a homokban.