Múzeumba megyünk, és itt lehull a lepel az angolomról

Kérte, megkapta, örül neki.

 Ma reggelre kicsit csillapodik bennem a mármegintfalba ütközöm érzés. Elfogadom a helyzetet, ha ez van, ebből kell kihoznom, amit lehet. Be kell tudnom bizonyítani legalább a közvetlen környezetemnek, hogy a gyerekek nem kallódnak el, ha nem járnak iskolába.
Mi több, tanulnak, sőt több idejük van értelmes tanulásra, igazi barátságokra így. Nem lesz egyszerű, de mélyen tudom, hogy így lesz a legjobb nekünk, még a csodabogárság stigmájának árán is.
Tomi a tervezett offshore tanfolyam részletein aggódik. Egész nap ezen rágja magát. Látom rajta, és néha hallom is. Nincs jó kedve. Azt hiszem ezt is adta nekünk ez a pár hónapos offság, benne az unschoolinggal: ott tudunk találkozni, kapcsolódni ahol vagyunk vagy ahol a másik van. És ez könnyű, amikor mindenki jól van, el lehet negédeskedni egy egész életet. Az a nehéz, hogy nem kirángatni (erőszakkal, bármilyen kedvességnek álcázva is) akarom a másikat az aktuális pozíciójából, hanem hajlandó vagyok odamenni hozzá, megnézni a szomorúságát. Ahelyett, hogy az én – pillanatnyi – jóllétemet mutogatnám neki. Egy újabb hagymahéj hámlik le.
Elindulunk megnézni a városkát. Másodjára vagyunk itt, most már van elég kapaszkodónk ahhoz, hogy múzeumokat, nevezetességeket akarjunk. Az első nevezetesség a tegnap esti karneváli felvonulás kidíszített kocsijai. A következő program pénteken este lesz. Zene és tánc – Rozi szemei felcsillannak. Bennem a sajnálkozás: nem valószínű, hogy itt tudunk lenni. Tegnap este mégsem kellett volna feladni.
Miután kiugrálják magukat a trambulinon, továbbmegyünk. Keressük Kolumbusz Kristóf házát és az Archeológiai Múzeumot. Az útba eső ajándékbolt kicsit kibillenti Rozit az egyensúlyából, de hamar sikerül visszanyerni. Kolumbusz háza éppen zárva, de a múzeum még nyitva van. Rozi pár napja azzal ébredt (szó szerint), hogy Anya, menjünk múzeumba. Hát íme, itt vagyunk. Múzeum a javából! A belépőjegyünk ára annak megvallása, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk. Háromszor mondom be mire megérti (vagy nem mer még egyszer visszakérdezni). Szerintem ennyire nem rossz a kiejtésem.
Sok mindent megtudunk a múzeumból, ami egy még folyamatban lévő feltárási munka központja inkább. Használati tárgyak, eszközök, dramatizált helyzetek, illusztrált leírások, rekonstruált sírhelyek, lakóbarlangok – szóval egy nagyon kompakt kis múzeum. Nem túl nagy, befogadható mennyiségű információval. A Kolombusz házat holnapra hagyjuk.
Most még elmegyünk a piacra. Fél három lévén, már zárnak a boltok is. Azért még egy kis oldalast sikerül szereznünk és találunk egy izgalmas gyümölcsöt is, makadámdiót. Milyen csodálatos lehetőség a tanulásra. Megtudjuk, hogy ausztráliából származó, azóta már több helyen termesztett növény, aminek 10 fok kell legalább amíg ki nem fejlődik, az őt felfedező biológus barátjáról kapta a nevét (aki nem ugyanaz volt, mint akiről a makadám utat elnevezték), tele van B vitaminokkal és kálciummal, és leginkább többszörösen telítetlen zsírokkal. Megtapasztaljuk, hogy nagyon kemény a héja, mint írják speciális törőeszköz kell hozzá (mi kővel és kalapáccsal intézzük), és azt is, hogy a héja lesüllyed a vízben. Meg azt is, hogy milyen finom és milyen egészsége kaja – mint az olajos magvak általában. Ja, és ha már olvasgatunk, rátalálunk a Korean Air év eleji botrányára, amiből főleg azt hozzuk el magunkkal, hogy ez a nem éppen szép sztori milyen reklámot csapott a makadámdió fogyasztásának.
Közben elkészül az oldalas is – á la Tomi. Utána egy kis közös Tom és Jerry nézés – egyébként félelmetes, hogy mennyi tanulnivaló van a Tom és Jerryben is, ha nem azzal a prekoncepcióval nézzük, hogy dehiszen ezek itt most verekednek, majd ők is így fogják elkalapálni, netán ledobni a háztetőről, bézból ütővel agyonütni egymás. Teljesen máshogyan nézik egyébként ők is amióta megkapták a hivatalos „engedélyünket” rá. Nem passzívan – valószínűleg sohasem nézték úgy -, de most láthatóan, hangosan dolgozzák fel. Mondják, hogy mi tetszik benne nekik, hogy miért vicces, mit gondolhat az a másik macska, Jerry, a gazdaasszony. És nem, nem ölik meg egymást. Tudják, értik, hogy ezek itt nem élnek, ezek itt pixelek. Inkább megtanulják, hogy hogyan osztozzanak egymással, hogyan tiszteljék meg a másikat, hogyan szorítsák átmenetileg háttérbe a saját igényeiket a jó hangulat érdekében. Most Tomi nézi velük.
Rozinak még jut ideje befejezni egy-két vízfestékes művet. Két napja elővette a vízfestéket és abból fest ajándékokat Tirilnek, Hannának, sőt az egész Mahler családnak. Engem is bevon, én Áginak festek.
Már-már kispolgári hangulatú vacsoránk után megérkezik Zsombi levele is. Marcinak pár napja saját email címe van. Olvasni és írni tanul. Elszocializált édesanyja örömére...

Merre lehet?

C A S A  C O L O N - ez lesz az.