A horgonyzás szépségei

Köröskörül horgonyzóhely

Ma már tényleg. Átállunk horgonyra a városi halászkikötő öblébe.
Kifizetjük a kikötőt, kiporszívózok, feltöltünk minden elektromos dolgot. Jó ideig érezhetően véges erőforrássá válik számunkra az áram. Vizet töltünk, 600 litert. Ennek most legalább egy hétig, de lehet, hogy tovább is elégnek kell lennie mindenre. Jövő héten átmegyünk Tenerifére Lenkét és Ivánt fogadni, addig már nincs kikötő tervbe véve.
A délután a horgonyzással telik. Az öbölben telepített mooring bójákhoz (óriás betonklocnihoz erősített kötél, amit egy bója – pet palack, műanyag kanna – jelöl és tart a víz felszínén) lehet rákötni. Ez stabilabb, biztonságosabb a horgonyzásnál, de melósabb is ebben a formájában. Lehorgonyzunk, Tomi lemerül és megkeresi a mi klocninkat, beleköt egy kötelet meg egy bóját (félórás mutatvány). Remeg, mint egy kocsonya (de régen ettem!). Horgony fel, átkötünk. Azaz csak akarunk: beleejtem a csáklyát a vízbe. Kiszedjük, három próbálkozással. Tomi úgy dönt, hogy hosszabbít a kötélen, úgy talán könnyebb lesz felszedni. Megint lehorgonyozunk, Tomi csónakba vágja magát (nem hajlandó átöltözni száraz ruhába, ez valami babona lehet vagy mi), kimegy kötelet hosszabbítani. Én addig a hajóra vigyázok, az egyetlen feladatom, hogy ha enged a horgony, gázt adjak és elkerüljem a falnak ütközést. Imádom ezeket a feladatokat! Honnan tudjam, hogy enged a horgony, az lent van a víz alatt 6 méterrel, én meg itt vagyok a hajón. De tegyük fel, hogy ráhagyatkozom a megérzéseimre (valljuk meg, ez azért jóval tengerimedvésebben hangzik mint amilyen én vagyok) és úgy ítélem meg, hogy ez bizony csúszik, adok egy gázt – de mekkorát? És közben Tomi persze lőtávolon kívül van, ráadásul fontos dolga van, amiben nem zavarunk meg senkit (örökségem másik gyöngyszeme). És persze valóban megcsúszik. Bizonytalankodom, hogy jól érzem-e, tényleg közelebb jött-e a fal és ha közelebb jött, akkor ez most csak a hullámzás vagy tényleg csúszik. Mintha egy fütty hallatszana, még most sem tudom, hogy tényleg-e vagy csak az agyamban. Tomi felnéz a csónakból és halálra vált fejjel ordítja, hogy adjak gázt. Onnan biztosan másképp látszik. Azért gázt adok, először bőségesen aztán korrigálom. Kötél meghosszabbítás kész, Tomi vissza a hajóba. Egyre jobban remeg, de úgy ítéli meg, hogy nem alkalmas az időpont átöltözésre. Megint felszedjük a horgonyt, megint nekiállunk kötelet csáklyázni, ami elvileg most már smafu. Első pár kanyar nem sikerül, sebaj, megyünk még párat, a következőben ismét elengedem a csáklyát (valahogy annyira ki akarom szedni a kötelet, hogy fel sem merül az az utólag logikusnak látszó verzió, hogy akasszam ki a csáklyát a kötélből – a kudarckerülés szép iskolapéldája). Ezúttal jó messzire, a betonfal mellé sodorja az áramlat. A csáklyától egyelőre elbúcsúzunk, reménykedünk benne, hogy csak átmenetileg. Mostantól akkor a cél: kézzel felszedni a kötelet – azt, ami eddig csáklyával sem sikerült. És íme az emberi akarat csodája: megrázom magam, levedlem a toporgó, dejólennesegítenicsakháténnemtudokmegaztánolyanhűvösvanitt-énemet, elhatározom, hogy kinyúlok amennyire tudok ebből a k. hajóból, ha kell beleesek, végül is tudok úszni. Tomi is elhatározhatott közben valamit, mert a következő körben sikerül kiszedni a bóját kötelestül – komolyabb áldozatok nélkül. Rákötünk a kötélre. Már csak a biztonsági kötelet kell kihelyezni. Na, ilyenkor van az, hogy én inkább mosogatok, drágám. Tomi ismét merül. Szerencse, hogy a motorozásnak köszönhetően jól állunk forró vízzel. Az árnyékos oldalon viszont spórolni kell vele, mert sokáig elégnek kell lennie a jelenlegi vízkészletünknek. Balanszírozás az életünk.
Az esti mozi a Különben dühbe jövünk.

Átállunk a horgonyzóhelyre. Eközben a hajó belsejében...

Ez lesz a kilátás pár napig.