The Székelys are off to sail: Hajónapló

A napfelkelte a Cap Beddouzanál talál bennünket, ez a Safi előtti kis kiszögellés, innen még kb. 15 mérföld Safi. Az első, amit meglátok, a Secunda. Minden rendben van.

süssfelnap

Ébrednek a gyerekek is, a tegnapi monstre rajzfilmnézést most az egész délelőttös családi vitorlázással balanszírozzuk ki. Élvezem a lehetőséget, hogy a reggeli ébredés után a gyerekeim kiülhetnek a fedélzetre a takarójukkal családi életet élni. Rozi nagy hangulatban van, kedveskedik, viccelődik (jaaaj, úgy fázom, mint a öreg Jancsi a faházban). Aztán elkészülünk a nappalra, van, aki öltözik, van, aki vetkőzik. A széltől megnőtt, oldalról érkező hullámok szolgáltatják a hangulatot, olyan mintha egy vidámparkban lennénk. Csak jobb. Miután ezt megunjuk, előkerül a Furulyamesék és Marcika. Gryllus Vilmos Dalaival bemelegített az elmúlt hetekben, most megtanulja a Süss fel napot. Saját kezdeményezésre. És jól látszik, hogy ha rajta múlik – hamarosan folyékonyan fog furulyázni. Éljen a szabad tanulás!
Safi elé érünk, megint úrrá lesz rajtunk Rabat hozománya, az ismeretlennel szembeni félős óvatosság. Berádiózunk, a sokadik próbálkozásunk végül sikeres lesz, és pompás (azaz érthető) angolsággal válaszolnak. Miután tisztázzuk, hogy nincs cargonk, beinvitálnak bennünket. Safi egy szörnyű forgalmas és zsúfolt halászkikötő, nincs marina, nincs semmilyen szolgáltatás. Vitorlásoknak csak éppen be lehet húzódni, ha az időjárás úgy alakul. Bent meglátjuk a japán Temarit és három másik vitorlás hajót, egyik az ismerős kétgyerekes svájci-tunéziai család, a Maya nevű vitorlás hajón. A már ismerős jó érzés: vannak itt barátaink. Rákötünk a Temarira, akik pedig egy pilot hajóra vannak kötve. A szomszédos három hajó, hasonló módszerrel, egy halászhajóra van rákötve.
A helyi szokás szerint a hajón kell megvárnunk a hivatalosságokat: vámosokat, kikötői személyzetet, rendőrséget. Az első egy mosolygós, beszédes pasi, maga a pompás angolságú rádiós. Elmeséli, hogy neki is van négy gyereke, ebből három lány, hasonló korúak, mint a mieink és majd, esetleg, ha a Rozi dolgaiból tudunk átadni valamit, annak biztosan nagyon örülnének. Jaj, nagyon nem tudom kezelni ezt a baksis dolgot, érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a menekülési ösztön. Szerencsére Tomi nyugodtan veszi tudomásul, hogy a biznissz modell szerint itt nagyon kedvesek és szolgálatkészek, de ennek (rugalmasan kezelendő) ára van.
A partra – apálykor – egy majd háromméteres rozsdás létrán lehet kimászni, középen egy combvastagságú kötél fut át vízszintesen, további nehezítés gyanánt. Dagálykor csak át kell mászni Temarin és a kikötői, használaton kívüli, marokkóban is rettentő retkesnek számító motoroson, onnan meg átlépni a partra. Nem fogunk túl gyakran ki-berohangálni itt.
De ma este nekiindulunk Safinak, a (nagyon) szolgálatkész kikötői őr kienged a masszív, lakattal lezárt kapun. Átvágunk a döghal szagú, halmaradékokkal teli, sirályok által megszállt halászkikötőn, kicsit kialvatlanul, én kicsit parásan a ránk váró nagyon kedves helyiektől, de megerősítve magunkat, mert mindannyian érezzük, hogy járnunk kell a többnapos bezártság után.
A piacon botorkáló, turista fizimiskájú családunkat szinte azonnal elkapja egy fiatal marokkói, aki kitartóan kísér bennünket, elbeszélget erről-arról, nem mindig tudjuk követni, mert angolul elég keveset beszél, de ez semmiben nem gátolja őt. A piac egy pontján aztán el kell fordulnunk vele balra, Tomi próbálja menekülőre fogni, hogy éhesek vagyunk, fáradtak vagyunk, nincs pénzünk, egy kis hajóval jöttünk, amire semmi több nem fér el, nem akarunk semmit vásárolni, de ő csak szeretné, ha megnéznénk „our pottery cooperative”. Végül bennem kerekedik felül a ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt a fazekas műhelyt és biztosítom róla Tomit, hogy nem fog leütni egy utcasarkon. Azért jobban figyelek a kihalt mellékutcákon.
Kiérünk a medinából és egy rövid mászás után ott is vagyunk a szövetkezet kiállító termében. Itt már egy másik pasi vesz át bennünket. Végigvisz a díszítő műhelyen, majd a korongos műhelyen és közben elmagyarázza, hogy itt minden természetes, kétszer tíz óráig sütik ki az edényeket, csak növényi vagy állati színanyagokat használnak. A gyerekekhez is nagyon kedves, mosolyog rájuk, megkérdezi a nevüket, kapnak egy-egy csokiszínű agyagdarabot egy hatalmas agyagkupacból, pajkosan még rájuk szól, hogy ne egyék meg, mert nem csoki. A demonstráció csúcspontja, amikor egy vázára rálép, a teljes súlyával ráereszkedik, és az tényleg bírja. Ezek hát a híres safi-i agyag edények. Tényleg nagyon szépek. De nem vásárolunk belőle. És ez nagyon elkeseríti a túravezetőnket. Mégis mit vártak?
A fazekas műhelyben tett kitérő után, megnyugodva, hogy megadtuk, amit meg kell a turista iparnak, most már nehéz lesz elcsábítani bennünket bárhova, irány vissza a medina és keressük az olcsó, helyi étkezdét, ahol megvacsorázhatunk. Belefutunk megint a piac fazekas részébe, szívet-lelket vidító színeik vannak, meg persze Tom és Jerrysek és Hello Kittysek is. Az út menti árkádok alatt meglátunk egy étkezdét, Chez Hosni, egy pasi (Hosni?) ül előtte a kávéjával és az újságjával. Nagyon nem bizalomgerjesztő, nem készül semmi, sehol egy vendég, Tomi zsigerből a továbbhaladás mellett voksol, csakhogy én meglátom a kokakólás menütáblára ráapplikált, napszítta recommandé par Le Routard-t. Meg a pasi is hasonlít nagyon Csongorra. Rábeszélem. Pénzünk nem túl sok van, így Tomi megbeszéli vele, hogy van hatvan dirhamunk és enni szeretnénk valamit. Megoldható. Persze nem lesz benne túl sok hús, de azért ok lesz. Ne aggódjunk. Leülünk, nem aggódunk, viszont nagyon éhesek vagyunk, főleg a gyerekek. Elkezdi megpucolni, felaprítani a zöldségeket. Profin nyomja, de azért ez nem lesz túl gyors. Végül megkapjuk az edényt. Tomi közben kiolvasta az internetről, hogy az univerzum legjobb éttermében vagyunk, és éppen a világ legjobb szakácsa főz nekünk. Isteni tajine. Rozi persze nem szereti, ő kenyeret eszik. Marci eszi – kezd kinyílni ez a gyerek.
És a pasi tényleg annyira nem a benned kétséget ébresztően szervilis helyi vendéglátó. Szolgálatkész, korrekt, alapos. Odavagyok, na!
De most már gyorslépésben séta haza – ezeket az úton átfutásokat elkezdtük nagyon élvezni. Fussunk az életünkért! felkiáltással már szinte bármilyen forgalmas úttesten át tudunk vágni. Sokkal élvezetesebb vezényszó, mint a Rozi, fogd meg a kezem légy szíves!, ami egyre kevésbé működött.