The Székelys are off to sail: Hajónapló

kiscsónakunk ring a Bouregregen, Rabat felé

Reggelire kipróbáljuk a házilag készített marokkói mézes palacsinta utánzatot. Kb. ugyanaz lehet mint a mi palacsintánk, csak nincs benne szódavíz, van viszont egy kis méz és réteslisztből vagy grízből készül - gondolom én. Az így készített verzió távolról emlékeztet a tegnapira, egy kicsit még majd pontosítani kell a receptet.
Reggeli után bevesszük magunkat a Greek Style étterembe: wifizünk, hozzá kávét, narancsdzsúzt kapunk. A gyerekek traffoznak. Marci nagyon rákattant (Tomi nem nagyon örül, szerinte „bezombulnak” tőle, én tartom magam ahhoz, hogy minden csoda három napig tart - meglátjuk), Rozi kedvesen bíztatja a másik székről „Ügyes vagy, Marci!”.

Aztán nekiindulunk Rabatnak. Kikötünk egy Indiából behozott étteremhajó privát mólóján, ahova a helyi személyzet tulajdonvédő akadékoskodása után végül a francia tulajdonos megengedi, hogy kikössünk. Meg is invitál „It’s not free, but it’s open.” (nagyon drága!). Amúgy a jólfésült angol tudásunk szinte semmit nem ér errefele.
Felsétálunk a citadellába (oudayas), ez a város óceán felőli részén található történelmi városrész. Megpróbáljuk megtalálni a haváriánk helyszínét, közben leérünk az éppen dagályos óceánhoz. Marci simán becserélné a rabati utcákat egy kis extra óceáni sziklamászásért, de szerencsére az éppen füvező két fiatal fiú szól, hogy most már el kell menni innen, mert ettől kezdve veszélyes itt tartózkodni (gondolom az óriás méretű és erejű hullámok miatt). Megkeressük Tomit, aki nem vállalta a romosabb részeket, nekilendülünk a városnak, kedves, szűk, dalmát belvárosokat idéző (utólag megtudom, hogy andalúz) utcákon kóválygunk, ennivalót keresünk, megbízható kinézetűt. Végre kiérünk a villamos sínekhez, ez már egy forgalmas rész, az első pizzériában megebédelünk (a saléi csirkés duplájáért, de változatosabban), majd sétálunk tovább. Királyi palota kerítésén bekukucskálás, vasútállomás, sokcsillagos szállodák, vonatra várakozó, füvön fekvő marokkóiak, rohanás a zöldlámpánál, majd „ereszd el a hajamat” kávézás egy sétálóutca sarkán. Megállapítjuk, hogy a szegények, koldusok itt is sokan vannak, nem feltétlenül látványosabban mint Budapesten. Itt valahogy jobban részei a társadalomnak. Például a saléi csirkéző tulajdonosféléje az arra sétáló koldus kezébe nyomott egy papírpénzt és megkérte, hogy ne piszkálja a vendégeket, ő meg is tette. A legtöbb koldus nem is koldul, hanem tízes csomag papír zsebkendőt vagy szálasával cigit árul. Amíg kávézunk, végignézem, ahogy a mellettünk lévő asztaloknál ülők kiválasztják a nekik szimpatikus kéregetőt (az egyik egy nagyanyót, a másik egy haragos arcú kamasz fiút) és annak adnak, a többieknek nem. Nagyanyám jut eszembe, az ő hitvallása volt, hogy a koldusnak adni kell. Neki nem volt még szerencséje tudni a koldusiparról.
A gyerekek nagyon jó passzban vannak, igazán jól bírják a turista létet. Rozinak már van egy kis alváshiánya, de azt is felülírja a helyzet: nagy barátságba kerültek Marcival az úton. Eddig is jóban voltak, de itt van lehetőség megélniük a testvérségüket. Az összezártságból adódóan sok a fizikai kontaktus, ez részben verekedés, részben kedveskedés, részben „hancúr”, részben „pancsolókisfürdő”. Sokat játszanak együtt, azt gondolnám, hogy ezek Marci játékai, de egészen demokratikusan alakulnak a szabályok. Marci inkább a segítő nagytestvér szerepet ölti fel, néha a despotát. Rozi élvezi és nagyon megbecsüli Marci támogató jelenlétét, mint a hímes tojásra úgy vigyáz ilyenkor nehogy megbántsa valamivel. De persze valami mindig lesz. És aztán mindig van békés újrakezdés is, legtöbbször ezek félpercnyi események.
A kávézóból húzunk hazafele, már mindannyian fáradtak vagyunk, Rozi a csúcstartó: végignyafog két piacos utcát, hogy vegyünk neki valamit (egészen konkrétan ezt szeretne: valamit). Miután magamban végigszidom a fogyasztói társadalom anyukáját, megengedem magamnak is, hogy vágyjak ezekre a kis bizgerentyűkre, icipici színes cipellőkre. Lassan Tomi is felenged, és éppen egy Maghreb mellől érkezett berber árusra mosolyog a szerencsénk: a gyerekek kinéznek maguknak egy-egy, állítólag sajátkezűleg készített nyakláncot (a teljes igazság az, hogy először a szépen „kidolgozott” műanyag nyakláncokra kattantak rá, de viszonylag könnyen sikerült őket rábeszélni a kézimunkára). Rozi egy csiszolt szív alakú követ, Marci egy borjú fogat választ. Miután szépen fölhelyezzük a gyerekek nyakába, kiderül, hogy a portéka 100 dirhamot kóstál, gyorsan lealkusszuk 80-ra (többre esélyünk sem volt, miután a gyerekek nyakában volt már a nyaklánc) és biztonságban tudva magunkat a további vásárlástól átvágunk a piacon.
Késő délután még egy családi kávézózás, online jelenléttel, aztán fel a hajóra és jöhet a Dzsungel könyve családi mozizás.