The Székelys are off to sail: Hajónapló

amíg én életem legkeményebb félóráját éltem meg, Tomi fotózott

A régóta várt, teljesen átaludt éjszaka után, korán ébredünk. Tomi először – nem jellemző az otthoni szokásainkra. Kávézás nyugalomban, a szélben csattogó árbocok, kötelek, közben ébredeznek a gyerekek, igazi idill, pláne amikor a nap is felkel a párás reggelben.

A reggeli idillt az angol szomszédunk zsörtölődése színesíti: kutyaszart talált a mólón és megtalálta hozzá a kutyákat is, egy hajón laknak (hárman!). A gazdi pár leönti a kutyaszart a mólóról, én közben tésztát dagasztok (elfogyott a kenyerünk, sőt minden friss kajánk és nincsen már időnk vásárolni). A gyerekek, főleg Rozi, megszagolva, hogy jól állunk árammal, mesét kér. Marci az apjával megy el térképet vinni az egyik résztvevő hajónak, majd amikor visszaérnek, akkor a víztöltésben kellene segítenie, de észreveszi, hogy Rozi amíg én porszívózom, Tom és Jerryt néz, és megáll az aktivitása. Amikor bíztatom, hogy menjen ő is, amjd én segítek tölteni, hálásan elrohan.
Fél tízkor végül sikerül el is indulnunk az újabb, ezúttal mindössze két napos útra. A gyerekek amint kiértünk a kikötőből, levonulnak kreatívkodni. Ezúttal maszk készítés van porondon, Marcit megihlette a klu-klux-klán a Winetou-ból. Huncsinak is készít párat, azokra barna minta kerül, mert „Huncsi szereti a földmunkákat”.
Lángosozunk ma szinte egész nap, az egyik sütés kellős közepén Tomi kiabál be, hogy leszakadt a génua. Para. Hiányozni fog a jó haladáshoz. Leszedjük. Eközben bent kiömlik a liszt –a frissen felporszívózott szőnyegre. Egy kicsit védtelennek érzem most magunkat, de Tomi nem aggódik. Igyekszem én sem bevonzani valami hülyeséget.
Elhagyjuk a csücsköt, kiérünk az óceánra, most már Afrikában vagyunk. Pár perc múlva masszív füstölő-vizipipa szag csap meg bennünket és jó ideig tartja is magát. Tomi szerint ez az Afrika-szag és ha visszafele jövünk majd, Európa-szagot is fogunk érezni. Kíváncsi vagyok.
Az óceáni hullámok egészen mások, óriási kiterjedésű, hömpölygő hullámok és itt a csillagok is máshogyan vannak, sokkal messzebbinek tűnnek.
Mire megterítünk vacsorára lecsillapodnak annyira a hullámok, hogy Tomi elérkezettnek látja az időt az árbocmászásra. Életem talán legszörnyűbb félórája következik. Tomi fent az imbolygó árboc csúcsáról magyarázza nekem, az 1.0ás vitorlázónak, hogy melyik stoppert engedjem ki, az persze nem enged, úgyhogy először meg kell feszíteni, aztán tudom – nagyon hosszú idő után – meglazítani. Aztán ledob egy kötelet, az be a vízbe, de csak miután az összes lehetséges helyen összeakadt a vitorla köteleivel… Dühös vagyok, félek, káromkodok. A gyerekek eleinte vacsoráznak, aztán segítenek, végül bemennek – és veszekszenek. Miután Tomi lemászik, a vacsora nagy részét érintetlenül visszavisszük.
Az éjszakai ügyeletben ezúttal nem óriás teherszállítókat, hanem icipici szentjánosbogárszerű halászbárkákat kell figyelni.