 |
| dagály |
 |
| apály |
A reggel ismét az időjárás latolgatásával indul. Tomi elmegy noonsite-ot nézegetni és Google Earth-öt frissíteni (mióta Marokkóban vagyunk nem sikerült, kiderült, hogy le van tiltva, a viber-rel együtt, de azóta már sikerült kicselezni is).
Marci még alszik, Rozival mi ébredezünk. Az indulás körüli bizonytalankodás engem alkalmatlanná tesz bármilyen határozott gondolatra, úgyhogy tunyán hagyom magam rábeszélni egy kis reggeli Tom és Jerry-re, gondolva, hogy hamarosan úgyis elhagyjuk a kikötőt, ott meg jönnek a normális foglalatosságok. Hirtelen ötlettől vezérelve, szólok Rozinak, hogy én akkor kimennék a kikötőbe lezuhanyozni. Megérdeklődi, hogy pontosan hova és miért, majd megkér, hogy utána jöjjek vissza. Nem akarok hinni a fülemnek, de igen, jól hallom: ok, részéről rendben.
A zuhanyzóban a szokásos, a hideg és a langyos határán billegő víz vár. Jól esik, lehet, át kellene szoknom erre a hőmérsékletre. Visszafele egy pillanatnyi idill: párás, napos reggeli, sirályok vijjognak, távoli forgalomzaj, a (komolyan veendő) piros úttorlasszal (a többi fehér) elzárt (királyi?) motoros jachtokat tartó mólót slagozza egy őr, én pedig sétálok vissza tisztán, felfrissülve a kölkeimhez.
Ma (is) elindulunk. Készre vágjuk a hajót. Marci Rozi hathatós segítségével már – önálló kezdeményezésből – rendbe teszi a bocit. Nem kér sem tanácsot, sem engedélyt: állt benne a víz és le volt eresztve, ergo ki kell merni és fel kell pumpálni. Bámulatos amilyen pontosan megfigyeli az apja dolgait. A 9 napos non-stop menetünk egyik délutánján addig morfondírozott azon, hogy hogyan is kell a bikára kötelet kikötni, amíg ki nem alakult ugyanúgy, ahogy Tomi már kikötötte a másik kötelet. Aztán kigyakorolta, én tizenhétig számoltam… Azt, hogy folyamatosan álló hurkokat, pereceket, és még ki tudja miket köt, szigorúan megnevezve őket, már nem is említem.
Rozit elrángatom a pékségbe, hogy az útra vegyünk kenyeret, pedig már nagyon aludnia kellene. Marci is jön, ez segít, hogy Rozi is nagyobb kedvvel jöjjön. Megvesszük a kenyereket, sütiket, 30 dirhamot adok két koldusnak, hátha szerencsét hoznak – ezt már csak utólag teszem hozzá, hogy ne érezzem annyira irracionálisnak a dolgot.
Ma sem indulunk el, pedig a hullámok rendben vannak, de ezúttal a hivatalosságok intenek be: mire lepecsételnék a 30 darab La Grace-es útlevelet, már amúgy is elmúlna a kegyelmi állapot. Majd holnap…
Estére úrrá lesz mindannyiunkon a kimerültség, végül Csoda és Kósza ment meg a teljes káosztól.
No comments:
Post a Comment