The Székelys are off to sail: Hajónapló

Ez a délelőtt a lenyugvásé. Tudjuk, hogy legalább vasárnapig maradunk, hova rohanni. Tomi útvonalakat tervez, Tenerife a késői indulással kiesett a kötelező listából (a Challenge miatt lett volna az) meg annak is megvannak az esélyei, hogy a kinti időjárás nem támogatja a túl hosszú utat még akkor sem, ha sikerül kijutnunk a kikötőből. Szóval latolgat – ez nagyon emlékeztet valamire, ott motoszkál bennem egy erős déja-vu, de nem találom, hogy mire.

A gyerekek traffoznak, felváltva, néha egymásnak drukkolva, néha egymást gyepálva. Tanuljuk a szűkös erőforrásokon való osztozást. Ráadásul még én is bekérezkedek időnként a képletbe egy kis munka miatt.
Aztán elindulunk Rabatba, Tominak tegnap a villamosról megtetszett az Avenue de France környéke, ami tény, hogy olyan európai nagyvárosos. Hát elmegyünk ide. A terv az, hogy beülünk egy snackbárba és eszünk valamit. Amíg a megfelelő helyet keressük, Tomi avokádófákat fedez fel, a helyiek értetlenkedése által kísérve lefotózza őket. Ez már egy gondozott rész, szemét nem olyan sok, meg inkább csak darabok, nem egész csomagolások, még kukák is vannak kitéve (legalább van hova felstócolni a több műanyag zsáknyi szemetet). Találunk egy helyet, marokkóinak éppen nem mondanám, viszont elég sok helyi eszik itt – vélhetőleg az árai miatt. Mi is eszünk egy jó shaworma-t, Marci hot dogot kér (aztán megeszi az én kajám felét), Rozi rámegy a sült krumplira.
Fáraszt a hely, itt már elzavarják a koldusokat, nem találok most semmi kedveset benne. Örülök amikor felszállunk a villamosra. Hazafele megállunk a Tour Hassan-nál, talán a legturistásabb hely ahova eddig eljutottunk. Kívánom magunknak, hogy ez így is maradjon.
Nem fogok átmenni turistagájdba, csak pár adat erről a monumentális épületről, ahova a helyiek is be-bebújnak, családok sétafikálnak, sok gyerek rohangál. Két, kb. két négyzetméteren szenvedő díszőrséget álló lovas katona között kell behaladni, hogy bejuthass a valaha a világ legnagyobb mecstének szánt épület maradványai közé. Aztán, láttunk már ilyet, a kezdeményező szultán halála után, az építkezés abbamaradt, kb. a felénél. 2012 óta a világörökség része.
Az oszlopmaradványok közötti mászkálás után megnézzük a legutóbbi király mauzóleumát (Rozi repetázik is a nagyon szép, andalúz épület, nagyon díszes, nagyon csendben maradós termeiből). Aztán, kicsit dolgunk végezetlen ténfergünk a nagy téren, a gyerekek találnak egy szökőkút maradványt, a nem éppen egyértelmű kerítésen elmélkedünk egy kicsit, majd be is mászva meg nem is tovább ténfergünk. Ennek köszönhető, hogy nem kell ki hagynunk a bekukucskálást az éppen kezdődő imára. Libabőröztető gyönyörű ajtókon keresztül a mi templomainkból annyira hiányzó otthonosságot árasztó imateremre látunk rá. Bent a cipőjüket levevő, suttogó vagy imában elmerülő férfiak. Nőket nem látunk. Keresztényeknek, azaz nem muzulmánoknak ide belépni tilos, hát csak messziről szagolgatjuk.
A hazamenetelhez vagy villamosoznunk vagy sokat sétálnunk vagy csónakáznunk kell. Marci lecövekel a csónak mellett. Így – bár semmilyen részem nem kíván már még egy turistákra specializálódott helyivel bármilyen kontaktusba kerülni – felszívjuk magunkat, átvágunk a forgalmon és lemászunk az egyik csónakkikötő mólóhoz. Beülünk egy öblös helyi csónakba, már sötét van, a fiatalember átevez velünk, fizetünk, nem kérünk vissza tíz dirhamból, láthatóan jó napot szerzünk neki, aztán még átgyalogolunk a (természetvédelmi) mocsáron megnézni, hátha kilátunk a hullámokra, de túl sötét van, így végre hazamegyünk. Elfáradt turisták vagyunk, bedőlünk az ágyba.