The Székelys are off to sail: Hajónapló

Igazi, késői, hűtőkipakolós, családias szombati reggeli. Apukám azt mondaná rá, hogy főúri.
Tegnap az ausztrál szomszédunk meghívott bennünket a móló bulira.

Christian, a svájci, aki jól beszél arabul

Nem tudom, hogy figyelmességből-e, de éppen ide, elénk szervezte, így a gyerekek is viszonylag jól felügyelhetőek maradnak. A buli batyus, így valahonnan piát kell szereznünk. Meg amúgyis kezdünk kifogyni a kajáinkból, márpedig előbb vagy utóbb el fogunk indulni. Irány a nagybolt!
A Carrefour túra izgalmas, a villamos végállomása után még át kell vágnunk egy felüljárón. Az út egyik felén P+T parkoló (az új fejlesztéseknél a francia használata feltűnően erős, van ahol nincs is arab szöveg), aztán pusztaság. A másikon kávézók, teázók és autószerelő sufnik váltogatják egymást. Eredetileg azt terveztük, hogy eszünk valamit egy helyi ételmérőben a bevásárlás előtt, de itt már látszik, hogy nem fogunk. A felüljáró oldalában békés kecskék legelésznek, egy bak is van közöttük, kis kecskékkel. Kiegyensúlyozzák a hangos, poros négy sávot, elmulasztják az éhségtől, a közelgő bevásárlástól és a hangzavartól növekvő feszültségemet.
A Carrefour olyan, mint bárhol máshol, az egyik sarkában gomolygó pasifelhő, ez lehet az italrészleg – raktározom el magamban (azt már tudjuk valamelyik krúzertől, hogy az italkereskedés külön, az áruház oldalában zajlik). Átvágunk a szinte teljesen üres parkolón, bemegyünk a majdnem üres áruházba. Az már máshol is feltűnt, hogy – naptól függetlenül – szinte alig páran szoktunk ténferegni ezekben a nagy áruházakban. Abszolváljuk a listát, ellenállunk a piacon is megkapható magoknak, gyümölcsöknek, avokádót azért vásárolunk (még él bennünk a 12 dirhamos, szottyos, igencsak átvágás ízű avokádóvásárlás emléke), jöhet a pia. Tomi megkérdez egy alkalmazottat, aki megerősíti a már meglévő információinkat: az áruház oldalában lehet alkoholt vásárolni. Nekiindulunk. Bemegyünk: szűkös, halvány neonfényes raktárépület, hangosan kiabáló, tülekedő pasik a három pénztárnál. A bejáratnál őrködő alkalmazottak, akik itt jóval nagyobb számban vannak, mint az áruházban, kedvesen mosolyognak a két gyerekkel betévedő idegen párra. Az egyikük még barátkozni is próbál, nem fog menni – Rozi már ki van akadva a rámosolygó, a fejét simogató helyi felnőtteken. Veszünk négy palack marokkói bort – alig több mint hatezerért, Tomi talál pár doboz sört is – sportkocsma-áron. Nem itt fogjuk feltölteni igencsak megcsappant alkoholkészleteinket.
Közben az idő eléggé elhaladt, félóra múlva kezdődik a mólóbuli, mi meg még a város másik felén vagyunk. Taxit fogunk, petit taxit, így fiú-lány különítményekre oszlunk. Maximum hárman ülhetnek bele, kortól, nemtől függetlenül; a sima taxiba meg hatan – ezért elég gyakori a ketten egy anyósülésben megoldás az utakon. Végre értelmet nyer számomra is ez a sokszor hallott kifejezés. A taxis nagyon kedves, kb. egy színvonalon vagyunk a franciával, így jól eltársalgunk. Megtudom, hogy ma van a király tesójának a házassági évfordulója, bebókolom neki, hogy nekünk aztán Salé az igazi, Rabat-ot csak ha muszáj, látogatjuk. Reklámújság fecnire felírt telefonszám a jutalmam, ha bármire szükségünk van, azonnal hívjam. Elteszem, titkon remélem, hogy nem kerül sor rá. Az óra 5,1 dirhamot mutat. 5-öt kér. De én annyira fel vagyok dobva attól, hogy taxiórával utaztunk, hogy nem kérek vissza a 10 dirhamosból. Befutnak a fiúk is. Innen már vakon is hazatalálunk. Sietünk is, mert vár a buli, aztán útközben rájövünk, hogy éppen az ilyen stresszes helyzeteket akarjuk kiiktatni az életünkből, leszállunk hát egy megállóval előbb, megvesszük a pirított mogyorót és csicseriborsót, majd leülünk egy sarki evőbe és megvacsorázunk. Késve ugyan, de még éppen időben megérkezünk a partira.
Rozi ragaszkodik hozzá, hogy ruhát vegyek fel. (Ő bezzeg alig tíz perc múlva már egy szál pólóban nyomja!) Úgyhogy csinosan kilibegünk egy-egy pohárral a kezünkben a mólóra. A gyerekek is kijönnek, nagyon készültek rá, aztán kiderül, hogy ez egy unalmas felnőtt parti, így kiegyezünk egy trafi papában.
A bulin aztán megismerkedünk a közeli és a távolabbi szomszédjainkkal: egy katamaránon utazó angol párral, egy nyugdíjas japán párral, a szervező ausztrál szomszédunkat, Dave-t már ismerjük, a szemközti angol szomszédunkkal, Malcolmmal és két fős legénységével is megtörtént már a bemutatkozás. Itt van még az itt lakó svájci pasi és a vakáción lévő barátnője, akik éppen a krúzerségre váltáson (és a hajójukon) dolgoznak meg egy svájci-tunéziai pár két gyerekkel. Szokásos parti-beszélgetés, ki merre, hogyan, miért, mikor. Nagyon élvezem! Sok-sok apró, színes morzsa. Olyan relaxáló ez nekem, mint a Best magazin olvasás lehet egy strandon fekve.
Megtudjuk, hogy Koji és Mari, a japán nyugdíjas pár négy éve van úton, telente hazarepülnek, mert eddig a mediterrán tengeren voltak, az meg nem a legjobb téli helyszín. De idén más, most átmennek a Karibra és ott húzzák ki a telet, majd irány egy csendes óceáni sziget, ahonnan gyakrabban hazarepülhetnek, életük legnagyobb projektjét elindítani: egy saját ház megépítését. Érdekes dolog ez a kulturális beágyazottság…
Én időnként el-elhagyom a beszélgetéseket a gyerekek hívására. Arra megyek ki, hogy Tomi a primadonna egy beszélgető körben és éppen azt magyarázza, hogy amúgy milyen jól megépített ez az Equator, annak ellenére, hogy nincs az időjárás ellen semmilyen védelem a cockpitben. A népes hallgatóság meggyőződés nélkül bólogat. Azzal már nem akarjuk tovább srófolni a kétes értékű ázsiónkat, hogy rendes vízhatlan ruhánk sincs.
Az itt lakó svájci félidőben felpattan az igencsak szakadt bringájára és elmegy egy kis kajáért. Később kiderül, hogy nagyon sokat tud a helyről, a kajákról, a lelőhelyekről. Tud valamennyire arabul (is) és ez rengeteg, amúgy szorosan bezárt kaput nyit meg számára. Rádöbbenek, hogy mennyire nem készültem én fel erre az országra. Boldogan elgyakorolgattam rajtuk a hiányos franciatudásomat, eszembe sem jutott, hogy az nekik egy idegen nyelv. Megígérem magamnak, hogy sürgősen bepótolom majd, amit még lehet.