Hajónapló - 2014.12.06, szombat

A reggeli mikulástúrán összefutok a még álmos fejű Asma-val. (Az ő svájci mikulásuk egy héten keresztül folyamatosan jön, minden nap egy kis apróságot potyogtatva a gyerekeknek, majd hatodikán este odapottyantja a legnagyobb ajándékot.)

Adam eltanulta Marcitól a mindenrefelmászást

Megörülünk egymásnak. Gyors frissítés az elmúlt napok történéseiről. Nagyon aggódott miattunk, mert olvasta a helyi híradásokat és a marokkói viharban 32 ember meghalt vagy eltűnt, állítólag rég volt ilyen nagyidő arrafelé és a hivatalosságok nagyon nem voltak a helyzet magaslatán. Megállapítjuk, hogy szerencsés csillagzat alatt születtünk, aztán mindenki megy a dolgára. Egy délutáni közös programot azért még lefixálunk. A részletek kidolgozásával egyelőre nem foglalkozunk.
A hajón vár a – számításaim szerint – éhes család. Ezzel együtt elég nehéz összevadászni őket egy közös, leülős reggelihez. Nagy nehezen azért sikerül. Jól felhúzom magam ezen, aztán elbizonytalanodom, hogy ez kinek is fontos és miért. Most mondjuk, tudom, hogy a Mikulásnak: oda kell csempésznie a rengeteg egyszerű cukrot a kikészített csizmákba. Két menetben sikerül csak, de ez nem zavarja meg a boldogságukat, sőt. Imádom nézni ezt az őszinte hitüket, irigylem is. Fel sem merül, hogy fizikai képtelenségről van szó, még a lassan nyolcat betöltő Marciban sem.
Rozi nekiáll és módszeresen felfal mindent, ami megmarad azt elosztogatja. Marci is belesimul az itt-és-mostba. Régebben vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy elrejti a dolgait nehogy Rozi felfalja őket, mostanában sokkal lazább ebben is, azt sem bánja, hogy a kisebbik Bay gyerek errejártában eltünteti az otthagyott cukorkák nagyobbik részét.
Kora délután aztán nekiindulunk a kisvárosnak a Bay családdal együtt, Tomi látott egy olcsó pizzériát, azt akarjuk letesztelni. Tipikus turistahely, a relaxált fajtából. Nyugalom, kipakolt asztalok, székek, napsütés, csatornapart festői csónakokkal. Egyik-másik olyan pici, hogy nem nagyon tudjuk elképzelni, mit kezdhetnek vele az óceánon. Nem akar senki beterelni sehova. Ez még mindig olyan újszerű Marokkó után. Megtaláljuk a helyet. Az ázsiai pincérnő kedvesen gyakorolja az angoltudását velünk. Neki legalább van mit.
Ebéd után visszaandalgunk a kikötőbe. A Bay család Herbert keresztanyját várja délutánra, ők előrefutnak. Visszaérve ismét elindul a gyerekek Safiban abbahagyott tapogatózó egymás keresése. Felfedezik a parti Burger Kinget, a csúszdájával és az interaktív szobával. És rá is kattannak. Ma este ott kell ennünk.
Fektetés előtt még megbeszéljük a Bay felnőttekkel, hogy később tali. Asma átsettenkedik a két óriáskindertojással, amit az ő mikulásuk hozott a mi gyerekeinknek. Megbeszéljük, hogy nem akarjuk elvinni a kapcsolatot az én a te gyerekeidet, te az enyéimet ajándékozod meg. Nincs benne rossz szájíz. Olyan jó, hogy éppen Asma-t sodorta mellénk az élet. Egyre többször érzem, hogy jó nekem, hogy éppen ilyen embereket kapok az élettől. Öregszem.
Aztán én elalszom Rozi mellett, Tomi a várakozásban és már túl késő lenne átmenni. Ciki.

Marina Lanzarote az Equatorral, mellette pedig a Maya