Hogyan jutottunk el ide?

Jönnek a gratulációk, büszkék ránk. A szüleink, a rokonok, az ismerősök.
Merthogy bátrak vagyunk. Így: Bátrak.
Ez annyira erősen hangzik, hogy kénytelen voltam egy kicsit jobban belemerülni. Szigorúan szubjektív poszt!
Amikor kb. három évvel ezelőtt ránk szakadt a valóság, nem is reméltem, hogy ez ide vezethetne. Az a pofon mindkettőnket belependerített az alapos önvizsgálatba, méricskéltük, hogy mi a fontos, mi a nem, mi a dolgunk itt… És azt hiszem választottunk is adott pontokon, talán minden nap. Ott, benne a helyzetekben persze nem úgy tűnt. Sokszor éreztem, hogy toporgunk, hogy csak a megfeszített meló van és nincs változás. Hogy hiába adok bele apait-anyait egy szabad óvoda és iskola alapításába, az én gyermekeimnek az avítt hagyományos adatik meg. Hogy hiába tölt el Tomi napokat, heteket, hónapokat a Challenge szervezésével, ebből sohasem lesz hajónk, hogy útra keljünk. Hogy hiába feszülünk az Ökoközérttel, az soha nem fog hozzájárulni a családi költségvetésünkhöz, csak egy drága hobbi marad. És azt, hogy sokkal egyszerűbb lenne fogni a sátorfánkat és elköltözni egy kész óvoda, iskola mellé, egy anyagilag jobban működő vállalkozásba fektetni az energiáinkat – még ha az nincs is a legjobb viszonyban a végre leporolt életcéljainkkal, a kényelem sem utolsó szempont.
Persze közben a hétköznapok megváltoztak. Az iskola, óvoda szerveződéssel sok jó szándékú embert megismertünk, megtaláltuk Mahleréket, mindenki a maga kapcsolódási pontjával: Laci és Tomi kenut készítettek, Huncsi és Marci szereltek és harcoltak, Hanna és Rozi smingeltek és színeztek, Ágival mi pedig erősítettük egymásban, hogy jó irányba haladunk, miközben keresgéltük a saját útvonalunkat ezen a járatlan terepen. És ott volt Noémi, a több embernyi garabonciás lelkével, meg Emese, aki megmutatta, hogy létezik másik felnőtt, akihez ragaszkodnak a gyerekeim. És Dóczi, aki egyszerre tudott az aggódó anyám és a támaszt kereső gyerekem lenni. És persze ott vannak a felületesebb (vagy ki tudja, talán inkább kevesebb időt kapott), de ugyanolyan fontos barátságok, érintések. Talán nem is lehet még látni, hogy ezeknek a kisebb nagyobb szövetségeknek a megélése mit gyógyított rajtunk. Talán ezek nélkül elhittük volna, hogy az út a kispolgári léten keresztül vezet … a hova is?...
Aztán egyszer csak a következő sarkon ott volt az Equator és a felkérés, hogy vigyük el a Challenge-re. Lecsaptunk rá. Hát így valahogy. Legalábbis ez az én ultraszubjektív kiemelésem, ami nem működhetne a régi választásaink, a botlásaink és a változásaink kínjait mellettünk megélő családtagjaink nélkül.
Hogy erre kell-e büszkének lenni, ez most akkor bátorság-e? Én inkább finnyásságnak, önfejűségnek élem meg. Egyszerűen annyira elképzeltem, hogy a halálos ágyamon büszke leszek magamra, hogy már nem akarom ezt a hitemet elveszíteni. Pár éve – akkor még bősz waldorfosok – készítettünk üzenetes édességeket az ovis karácsonyi vásárra, onnan maradt rám egy Steiner idézet: meg kell tanulnunk, hogy a saját parancsainknak engedelmeskedjünk és egyre kevésbé fogunk vágyakozni lényegtelen dolgokra. A saját parancsot megtalálni, na, az a feladat, a többi már csak történik.