Miért kellett ezt elmondani? Miért kellett az arcu(n)kba tolni?
Kit érdekel egy ártatlan félredugás? Más is túlélte már.
Megtörtént, kiderült (na, ez is megér egy misét), felejtsük el minél előbb és haladjunk tovább.
Ami nem olyan rossz, az már jó. Miért kell itt eljátszani a mártírt?
Jaj, hát kellett ez nekem? Bekapcsolt volna a mazochizmusom? Vagy inkább a szadizmusom?
Ha már ismeretlen, - amilyenek ezek a biztosnak érzett érzelmi döntések tudnak lenni - oknál fogva a kiírás mellett döntöttem, megpróbálom elmagyarázni. Magamnak is. Közben azok az arcok járnak a fejemben, akik nem értik (vagy nem szeretnék). Hiszen – gondolják ők – azok vannak kevesebben, legyen az illető pasi avagy nő, akik még nem léptek félre. Ez olyan mint a berúgás, kinek így, kinek úgy sikerül, de mindenki tudja saját tapasztalatból, hogy miről van szó. Miért nem tudom hát én is szépen csendben megbeszélni ezt azzal, akire ez tartozik. Miért kell szegény embert pellengérre állítani?
Tényleg nem értitek? Nem értitek, hogy ez nem büntetés, nem pellengérre állítás? Vagy ha ragaszkodtok hozzá, hogy az, akkor együtt vagyunk ott?
Nyitottságot fogadtam magamnak, őszinte, szabad, félelem nélküli nyitottságot. Előítéletlenséget, tiszta figyelmet. Azt akarom nézni, ami van, és addig akarom nézni, amíg tényleg azt látom. Nem akarok árnyékokat látni, nem akarom a saját retinámra égett ítéleteket megnézni egy új háttér előtt. De jaj, ez nagyon nehéz. Mert ha meglátsz egy ismerős árnyékot – mert a saját árnyaidat látod meg először – akkor betojsz, akkor felszökik az adrenalin és már sprintelnél is. Hát ezért kell ezt leírnom ide, hogy szembenézzek vele. Hogy a sok retinán megsokszorozódjanak az árnyak. És így se akarjak félni. Így is inkább a nyitottságot válasszam. És aki mellettem van, annak is akarnia kell ezt a nyitottságot. Sőt, segítenie kell nyitottnak maradni, akkor amikor én éppen megijedek.
De - ha ragaszkodtok hozzá - lehet büntetés is. Ki akarna ismét félrelépni egy mindent kifecsegő feleség mellett? (Mellesleg: ki akarna feleség lenni egy félrelép(eget)ő pasi mellett?)
Nem kell sajnálni bennünket. Jó nekünk. Élünk.
Ui: Eszembe jutott egy Aldous Huxley idézet, amit pár hónappal ezelőtt Tomi FB falára posztoltam. Talán magam sem tudtam pontosan, hogy miért.
Te vagy az őszinte hangunk, a lelkiismeretünk és legfőképpen a kinyíló szemünk! Olvasóként akarva-akaratlanul is úgy érzem, hogy tényleg együtt állunk a pellengéren, ha úgy vesszük minden gyarló emberrel egyetemben. Érdekes módon inkább kicsit én szégyelltem magam, hogy talán soha nem mernék ennyire őszinte lenne, amikor az "arcunkba toltad" a sztorit és eszembe se jutott pl Tomit elítélni, de téged se sajnálni, bocs.
ReplyDeleteA jelen helyzetetek kontextusában, legalábbis innen távolról/kívülről nézve nekem egyértelműnek tűnt, hogy leírtad ezt is. Úgy látom, hogy mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megterhelő az utazás mindannyiótoknak, de azt is látom, hogy újra meg újra erőt merítetek, mentrendszerűen jönnek a pozitív és vidám pillanatok, tonnaszámra gyúlnek a sikerélmények, tapasztalatok. Ezek erősen inspirálólag hatnak kifelé is, csak szólok...
(bocs a kéretlen és hosszú okoskodásért, de az utolsó mondat az oka) :)
Hálás vagyok, hogy a jobbik szándékomat keresed és találod meg a naplóban.
DeleteValóban, a kérdés úgy merült fel, hogy írok-e még blogot vagy sem. Ezt választottam. Ha úgy tetszik: magamat.
És az is olyan jó, hogy a te szemedben lehetek gyilkos és áldozat egyszerre. (Deja-vu!!!! :))
<3
ReplyDelete